Az elsüllyedt szigetek világának emléke ott van mindnyájunk tudatalattijának mélyén. Mindenkiben benne élnek, mindnyájunkban felébresztenek és megmozdítanak valamit. Őseink szent helyei a természeti mágia központjai voltak. A beavatottak tevékenykedtek itt, akik ismerték a Föld gyógyító energiáit. Feledésbe merült tudásukat újra felfedezve jobban megismerjük magunkat és világunk működését.
Platón Napvárosban
Platón, az ókori görög filozófus fiatalkorában bejárta a világot, hogy tapasztalatokat szerezzen és képezze magát. Heliopolis-ban (Napvárosban) is járt, és az ottani papoktól tanult.
Állítólag a Napváros Atlantisz szigetén volt. Három éven keresztül élt ott, majd egy beavatáson ment keresztül, és miután elnyerte, folytatta útját. Áthaladt Indián, Iránon, majd egy nagy hegységben különleges élményben volt része.
Utána visszatért Görögországba, és ekkor kezdődött termékeny írói munkássága.
Döbbenetes életet élt le, nagyon sok írást hagyott az emberiségre. Egyik legfontosabb műve a Critias volt, melyet egy azonos nevű tanítványához írt, és egy elveszett kontinensről szólt.
Az Atlanti-óceán
Az Atlanti-óceán Atlantiszról kapta a nevét.
Valamikor régen, körülbelül 12 ezer évvel ezelőtt volt az Atlanti-óceán közepén egy kontinens, amely egy geológiai katasztrófa során elpusztult. Ez a katasztrófa egy népvándorlási folyamatot indított el.
Ezt a történetet Platón Heliopolis-ban hallotta az ottani papoktól.
Egyiptom népe
Írott források szerint az egyiptomi civilizáció nem őslakos Egyiptomban, mert népe messziről vándorolt be. Egyiptomtól nyugatra volt egy kontinens méretű sziget, melyet Amentet néven emlegetnek.
Több millió évvel ezelőtt állítólag az istenek hozták le ide az emberek őseit a csillagokról. Ezüstösen csillogó, mennydörgő égi hajókon érkeztek, és ezen a szigeten telepedtek le.
Ebben a nagyon régi korban az emberiség még más minőségben élt, mint az ókori egyiptomiak, vagy mint mi, modern emberek.
Az atlantiszi és a ma élő embert összehasonlítva történelmünk nem fejlődés, hanem egy állandó zuhanás.
Az emberi történelem egy elkorcsosulási folyamat, amely az atlantiszi emberrel kezdődött, és azóta folyamatos hanyatlásban van.
Élet Atlantiszon
Amentet szigetén kellemesen meleg, mediterrán éghajlat volt, nem voltak évszakok. A közepén termékeny alföld volt, amit hegyek vettek körül.
Dús kertek, ligetek, lugasok, tengerpartok gazdagították a szigetet. Sok volt a gejzír, a forrás, a gyógyító víz, amelyre fürdőkomplexumokat létesítettek. Az amenteti emberek gyönyörű külsejűek, végtelenül jóságosak, szelídek, becsületesek voltak.
Nem volt agresszió, nem tettek különbséget ember és ember között. Nem volt birtoklás, pénz, tulajdon.
Az emberek közösen birtokoltak mindent, az egész testfelépítésük olyan volt, mint az isteneké. Finom csontozatúak voltak, elmosódott fényburok vette körül őket, amely velük együtt mozgott.
Egészségesek voltak
Nem ismerték a betegségeket, sem halált. Az amenteti ember évmilliókig élt. Amikor már elfáradtak, csak leültek egy fa alá, és elméjüket a fényvilágra összpontosították.
Ekkor fény villant, és a következő pillanatban már nem voltak ott. Így halt meg egy atlantiszi ember. Nem volt temetés, haldoklás, koporsó.
Nem voltak sírjaik, mert nem hagytak holttestet, hanem átlényegültek a fénybe.
Korlátlanul tudtak materializálni dolgokat, amire gondoltak, a következő pillanatban már ott volt a kezükben. Az utazás is így történt.
Értették az állatok, a növények és a kőzetek nyelvét.
