Az idős férfi a bevásárlókocsijára támaszkodva állt a pénztár előtt kígyózó sorban. Meg-meginogott, de kapaszkodott hősiesen; pipaszár lábai remegtek az erőkifejtéstől, nehogy elessen.
– Kedveském! Nem segítene kipakolni a szalagra? Nem érzem valami jól magam – fordult az előtte éppen fizető asszonyhoz. A középkorú nő lesújtóan végigmérte a már erősen izzadó sápadt férfit, kicsit gondolkozott, majd felcsattant:
– Mit képzel! Nem kellett volna annyit innia, s akkor nem lenne rosszul – mondta dühösen, majd elviharzott. A férfi remegő kézzel próbálta a szalagra tenni a tejfölt, a konzerveket, a zacskó szőlőcukrot, de azok minduntalan visszapotyogtak a kocsiba.
– Tessék várni! Majd én – hajolt át a pulton a pénztáros lány, s akrobatikus ügyességgel kihalászta az árut a kocsi aljáról.
– Leesett a bácsi cukra? Azonnal tessék egy pár szem szőlőcukrot enni! – tépte föl a zacskót, s nyújtotta a férfi felé, aki engedelmesen követte az utasításait.
– Elfelejtettem reggelizni – szabadkozott a férfi. – Most már biztosan jobb lesz… De honnan tetszett tudni, hogy…
– Hogy cukorbeteg? – fejezte be a mondatot a lány. – Én is az vagyok.
…
Akkor lenne jobb a világ, ha nem csak a sorstársak lennének képesek átérezni a másik helyzetét, hanem mások is.