Egy kapcsolatban természetes, hogy időnként segítséget kérünk egymástól. A harmonikus együttélés egyik alappillére, hogy kiegészítjük egymást, és ha az egyik félnek nem megy valami, a másik kisegíti. Azok a párok, akik már hosszabb ideje együtt vannak, jó esetben egy olyan dinamikát is kialakítanak, amiben tudnak együtt működni, és mindketten a legjobb képességeiket használják immár nemcsak maguk, de a másik és a párkapcsolat segítésére is.
De amikor a „Drágám, hol van az olló?” kérdés nem hetente egyszer hangzik el, hanem napi ötször — más tárgyakra, tennivalókra, emberekre, határidőkre vonatkozóan is —, az már szerintem nem egyszerű segítségkérés. Az már kimerítő. És ha mindig ugyanaz a fél az, aki „tudja”, „észben tartja” és „kezelni tudja” a helyzetet, ott már nem egyenrangú kapcsolatról beszélünk.
Mi az a mental load?
A „mental load” vagy mentális teher fogalma azokra a láthatatlan szervezési és gondolkodási feladatokra utal, amelyek a háztartás és a közös élet működtetéséhez szükségesek. A feladatok ugyanis általában nem azzal kezdődnek, hogy valamit megcsinálunk — hanem azzal, hogy gondolkodunk, szervezünk, koordinálunk. Olvass még a témában
Nem elég például főzni, észben kell tartani, hogy mit kell ahhoz megvenni a boltban, van-e olyan maradék a hűtőben, amit fel kellene használni, és jó lenne olyan ételt kitalálni, amit a gyerekek is megesznek.
Valakinek tudnia kell, mikor van időpont a fogorvoshoz, ha fogyóban van a mosószer és ha olajcserére kell vinni a kocsit. Ez a fajta mentális logisztika gyakran észrevétlenül az egyik félre hárul. Ő az, aki fejben tartja a teendőket, és persze mindig tudja, hol van az olló, ki hol hagyta el a cipőjét és mikor jön a vízvezetékszerelő – elvégre ő volt, akinek ki kellett hívnia.
Az inkompetencia álarca
Sokszor az, aki a mentális terheléssel visszaél, nem direkt rosszindulatból teszi. „Te jobban tudod.”, „Neked ez jobban megy.”, „Én nem tudom ezeket fejben tartani.” Ismerős mondatok?
Ártatlannak tűnnek, mégis veszélyes játszmához vezethetnek, aminek a vége az lehet, amit (valószínűleg sokakhoz hasonlóan) én is láttam a szüleimnél: amikor az apám azt sem tudja, melyik szekrényben vannak a pólói, mert minden nap az anyám készíti ki a ruháit, akár egy kisgyereknek.
Ez a fajta „tanult tehetetlenség” (ami sokszor nem is annyira tanult, inkább kényelmes) azt eredményezi, hogy az egyik fél egyre több láthatatlan munkát végez, míg a másik kibújik a felelősség alól.
De mit lehet tenni?
Ha úgy érzed, a ti párkapcsolatotokban is megjelent ez a fajta „kiszervezés”, mindenképpen érdemes beszélni a dologról. Nekem volt már olyan párkapcsolatom, ahol ez a fajta határozott, de nem támadó szembesítés segített: a másik felismerte, hogy rossz mintákat hoz otthonról, és egy olyan szerepbe helyezkedett tudattalanul, amibe soha nem akart volna. Némi odafigyeléssel idővel sikerült egészséges határokat felállítanunk, és kilépni ebből a körforgásból. A beszélgetés nyomán akár olyan dolgokat is kitalálhattok, amik segítenek a mentális terhelés elosztásában – például közösen vezetett naptár, felelősségi körök újraosztása, vagy közös heti tervezés.
Ha azonban a másik fél elutasítja a párbeszédet, védekezően reagál, bagatellizálja a problémát vagy gúnyolódik („Jaj, ne legyél már ilyen túlérzékeny, ez csak egy olló!”), az figyelmeztető jel. Ha nem hajlandó változni, és nem érdekli, hogy hogyan hat rád a viselkedése, akkor az azt jelenti: nem érdekli igazán, hogyan érzed magad. Ebben az esetben pedig én biztosan elgondolkodnék: ha csak kisegítő személyzet vagyok, biztosan akarok én ebben a kapcsolatban maradni?
