Véleménycikk: Schuszter Borka
Mostanában egyre többször kapom magam azon, hogy amikor a céljaimra, vagy inkább úgy mondanám, az álmaimra gondolok, nem az a fajta lelkesedés tölt el, mint régen. Nem azért, mert ne vágynék rájuk még ma is. Éppen ellenkezőleg: vannak közöttük olyanok, amiket évek óta, vagy akár gyerekkorom óta szeretnék elérni.
Csak néha felmerül bennem a kérdés, hogy vajon még mindig én akarom ezeket, vagy már csak azért ragaszkodom hozzájuk, mert egyszer azt mondtam, hogy akarom őket. És ami talán ennél is fontosabb: mi van, ha akarom, de soha nem fognak megtörténni? Képes leszek majd elengedni őket, vagy örök kudarcként maradnak meg az életemben?
Hiszek benne, hogy jó dolog, ha az embernek vannak céljai. Kijelölnek egy irányt, segítenek fókuszálni, és amikor nehéz, emlékeztetnek arra, miért csináljuk. Amiben ma már nem vagyok biztos, az az, hogy ha nem haladunk feléjük, akkor nyilván velünk van a baj: nem dolgozunk eleget, nem vagyunk elég kitartóak, nem tesszük bele a megfelelő mennyiségű energiát. Olvass még a témában
Van az a pont, amikor egy cél már nem motivál, csak nyomaszt
Amikor nem azt érzem, hogy közelebb kerülök valamihez, hanem minden egyes alkalommal azt számolom, hogy mennyire vagyok még messze tőle. És minél tovább nem érem el, annál inkább úgy tűnik, mintha valami fontos dolgot rontanék el az életemben, mintha fölöslegesen telt volna el az a nap, amikor nem tettem egy nagy lépést az új irány felé.
Egy idő után pedig nehéz megkülönböztetni egymástól a kettőt: tényleg még mindig akarom ezt, vagy csak nehéz elviselnem a gondolatot, hogy talán nem fog összejönni?
Szerintem ebben az is benne van, hogy nagyon szeretjük a sikert történetként értelmezni. Kitűzöl egy célt, dolgozol érte, elbuksz néhányszor, aztán végül eléred. Szép, kerek történet. Sokkal kevesebbet beszélünk arról, amikor évekig próbálkozunk valamivel, mégsem jön össze a dolog. Erről valamiért senki nem szeret hallani.
Pedig lehet, hogy ez nem kudarc.
Lehet, hogy egyszerűen csak arról van szó, hogy nem sikerülhet minden. És ennek talán semmi köze ahhoz, hogy mennyire vagyunk tehetségesek, szorgalmasak vagy kitartóak – néha egyszerűen hiányzik a „jókor jó helyen” faktor, és ez ellen semmit nem tehetünk.
Talán ez az egyik legnehezebb része a felnőttségnek: elfogadni, hogy a saját régi terveinknek sem tartozunk feltétlenül hűséggel.
Egy cél nem attól értékes, hogy egyszer már kitűztük. És az sem biztos, hogy érdemes tovább erőltetni valamit pusztán azért, mert régen nagyon akartuk.
Persze ez nem azt jelenti, hogy minden nehézségnél fel kell adni. Sőt. Néha egyszerűen arról van szó, hogy valami fontos, ezért nehéz. A kudarc, a lassúság vagy az átmeneti megtorpanás önmagában még nem bizonyíték arra, hogy rossz irányba tartunk.
Azt próbálom figyelni, mi történik bennem, amikor ezekre a célokra gondolok
Van bennem kíváncsiság? Vágy? Izgalom? Vagy inkább egy kellemetlen, állandó nyomás, hogy végre túl kellene már lenni rajta?
Mert ha egy célból már csak az maradt meg, hogy bizonyítanom kell vele valamit magamnak vagy másoknak, akkor lehet, hogy nem a teljesítményemmel van baj. Lehet, hogy magát a célt kell újragondolnom.
🌌KisokosÁlomfejtésálmoskönyv A-tól Z-ig→A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
