A héten megkaptam a második oltást is, de nem telepedett rám az a nyugalom, amire számítottam. Pedig tőlem tényleg távol áll az aggodalom.
Először én is elzárkóztam az oltás elől, de azt gondolom, szinte mindenki így érzett, akinek nem volt a közvetlen közelében áldozat, vagy éppen olyan szakértő, aki rálátott a pandémiára. Tavaly nyáron mindenki úgy érezhette, már rég túl vagyunk az egészen, csak egy rossz álom volt. Aztán jött az ősz, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy sajnos nem egy néhány hetes történetről beszélhetünk.
Mire újra megnyughattunk volna, beütöttek az első mutánsok és azt hiszem, én valahol ezen a részen vesztettem el kicsit az optimizmusomat. Beletemetkeztem a munkába, ami mellett elvégeztem egy tanfolyamot és egy nagyobb projekt végére is pontot tettem – mire feleszméltem, beköszöntött az április. Ekkor időpontot kaptam az első oltásomra, aztán villámgyorsan jött a második. A második alkalommal sem voltak komolyabb tüneteim, bár most nem egy, hanem inkább két nap kellett ahhoz, hogy az általános fáradtság elmúljon, és a szúrás helye érzékeny maradt majdnem egy hétig.
Mérgező kételyek és kérdések
Jelenlegi ismereteink szerint nyilvánvaló egészségügyi előnyökkel jár az oltás, de mégsem annyira magam, mint az idős szülők miatt jelentkeztem. Emellett erősen motivált, hogy sejtettem, előnyökhöz fog jutni az, akinek van igazolása. Nekem sok mindenben nem változott a napirendem, el sem tudom képzelni, mit éreznek azok, akiknek gyökerestül felfordult az életük.
Nálam a változás annyi volt, hogy nem tudtam eljárni terembe edzeni és hogy a karanténok ideje alatt – másokhoz hasonlóan – valahogy meg kellett oldanunk a gyerekfelügyeletet. Ettől függetlenül, a felszín alatt mi is megváltoztunk. Nem vagyok az a fajta, aki mindenhova kézfertőtlenítővel jár, egy nap háromszor indítja el a mosógépet és legalább ennyiszer fertőtleníti a komplett házat.
Próbálok és családi szinten is próbálunk megmaradni a normalitás talaján, nem telik aggodalommal az életünk, de vannak bennünk kérdések.
Lesz még félelmek nélküli az ölelés? Mérlegelés nélküli a szórakozás? Aggodalom nélküli a kikapcsolódás? Feszengés nélküli egy beszélgetés? Pandémia nélküli egy híradó? Maszk nélküli egy találkozó? Lázmérés nélküli az óvoda?
Visszasírjuk a régi, természetes rutinokat
Múltkor itt volt nálunk az egyik barátom. Nem tartozunk a veszélyeztetett korosztályba, akkora mindketten túl voltunk egy oltáson és nem voltak tüneteink. Mikor megérkezett, megkérdezte, megölelhet-e. És akkor belém hasított az érzés, hogy mikor tudjuk vajon magunk mögött hagyni azokat a félelmeket, amik ilyen szinten belénk vésődtek? Magunk mögött tudjuk hagyni egyáltalán?
Manapság már mindenkiben ott van legalább a kétely szikrája, és ha nem maga, akkor a szerettei miatt aggódik. Korábban fel sem merült bennünk, hogy ne öleljük meg egymást, amikor találkozunk – most ezt már külön kérdezni kell. A pusziról nem is beszélve… Nagyon várom, hogy ezek a dolgok ismét természetesek legyenek és a maguk spontán módjukon, csak úgy megtörténjenek velünk.
Látom az emberek szemében a fenntartásokat
Tegnap foglaltam magunknak egy jól megérdemelt pihenést – május végére. Nem hosszút, csak egy éjszakát, amennyire egyébként is sort szoktunk keríteni két-háromhavonta. Addigra már mindketten magunk mögött tudhatjuk a második oltást, illetve azt, hogy ténylegesen kifejthesse hatását. Pihenni megyünk és feltöltődni, de vannak kétségeim, mennyire tudunk majd valóban ellazulni.
Látom az emberek szemében ugyanazt, amit én érzek, ők is fenntartásokkal vannak irányomban, távolságot tartanak. Nem mintha mások közelségére vágynék és valószínűleg én is pont így viselkedem, hiszen belénk ívódott, mint az egyik „legfontosabb megelőzési módszer”. De furcsa lesz majd ezt megtapasztalni olyan helyen, ahova mindenki azért megy, hogy relaxáljon, feltöltődjön, gyógyuljon. Aztán ki tudja, lehet, hogy teljesen mást fogok tapasztalni, mint amire számítok… Talán sokkal több ember lesz vidám és felszabadult egy ilyen közegben, mint ahány gyanakvó, vagy éppen távolságtartó?