Véleménycikk: Schuszter Borka
Ha valaki néhány évvel ezelőtt kritikát fogalmazott meg velem szemben, azt ritkán hallottam annak, ami valójában volt. Az én fejemben ez nem egy észrevétel, egy visszajelzés vagy egy megfontolandó másik nézőpont volt, hanem bizonyíték. Arra, hogy nem vagyok elég jó.
Ha valaki azt mondta, hogy egy szövegemen lehetne még javítani, én azt hallottam ki belőle, hogy rossz vagyok abban, amit csinálok. Ha valaki szóvá tett egy hibámat, azt éreztem, hogy engem utasít el, nem azt az egyetlen döntést vagy viselkedést, amiről éppen szó volt.
Egyetlen mondat képes volt napokra kibillenteni, ilyenkor értéktelennek, tudatlannak vagy tehetségtelennek éreztem magamat, és legszívesebben elbújtam volna a világ elől. Olvass még a témában
Jellemzően rengeteget rágódtam rajta, újra és újra lejátszottam a beszélgetést a fejemben, próbáltam megfejteni, vajon tényleg ennyire rossz ember, rossz kolléga vagy rossz barát vagyok-e.
Ma már egészen másképp működöm
Nem azért, mert megszűntek rosszul esni a kritikák. Senki sem szereti azt hallani, hogy valamiben hibázott. Nekem sem kellemes.
Csak már nem érzem azt, hogy egy kritika automatikusan az egész személyiségemről mond ítéletet.
Idáig azonban nagyon hosszú terápiás út vezetett. A terápia során értettem meg először igazán, hogy sokunk számára a kritika valójában nem a jelenről szól. Hanem a múltról.
Arról, hogy gyerekként milyen feltételekhez kötötték a szeretetet. Hogy mennyire dicsértek vagy éppen mennyire bíráltak bennünket. Hogy hibázhattunk-e biztonságban, vagy azt tanultuk meg, hogy csak akkor vagyunk szerethetők, ha mindig jól teljesítünk.
Ha valaki úgy nő fel, hogy az önértékelése teljes mértékben külső visszajelzésekre épül, akkor egy kritika nem egyszerű információ lesz számára. Hanem fenyegetés.
Hiszen ha az értékemet mások véleménye határozza meg, akkor minden negatív visszajelzés egy kicsit az egész identitásomat veszélyezteti.
Ezért omlanak össze sokan egy látszólag apró megjegyzéstől is. Nem azért, mert gyengék, hanem mert belül nincs még elég stabil talaj, ami megtartaná őket.
Ezen nekem is sokáig kellett dolgoznom
Hogy legyen egy belső iránytűm, ami akkor is működik, amikor kívülről éppen nem megerősítést kapok. Hogy tisztában legyek azzal, milyen értékek szerint élek, miben vagyok jó, miben szeretnék fejlődni, és mi az, ami számomra fontos.
Amikor ezek a belső alapok elkezdenek megszilárdulni, a kritika is egészen más helyre kerül. Már nem ítélet, csak információ. Persze nem minden információ hasznos.
Az egyik legfontosabb dolog, amit megtanultam, hogy különbséget kell tenni az építő és a romboló kritika között.
Az építő kritika konkrét. Tiszteletteljes. Egy adott helyzetről vagy viselkedésről szól, és sokszor még megoldási javaslatot is tartalmaz. Nem az a célja, hogy kisebbnek érezd magad, hanem hogy segítsen valamiben fejlődni.
A romboló kritika ezzel szemben gyakran általánosít, megaláz, címkéz vagy egyszerűen csak bántani akar.
Régen mindkettőt ugyanúgy kezeltem
Mindkettőt elhittem.
Ma már igyekszem feltenni magamnak néhány egyszerű kérdést: Van igazság abban, amit hallok? Olyan embertől érkezik ez a visszajelzés, akinek adok a véleményére? Segít engem ez valamiben, vagy csak rosszabbul érzem magam tőle?
Ha pedig arra jutok, hogy a kritikában van igazság, akkor megpróbálom ajándékként kezelni. Ez persze nem azt jelenti, hogy örülök neki. Csak azt, hogy már nem menekülök előle. Hiszen ha valaki rámutat egy vakfoltomra, az valójában lehetőség arra, hogy jobbá váljak. Hogy tanuljak. Hogy legközelebb máshogy csináljam.
Ehhez viszont szükség van arra, hogy a saját értékemet ne egyetlen vélemény vagy egyetlen hiba határozza meg. Mert egyikünk sem lesz kevesebb attól, hogy valamiben tévedett. Ahogy attól sem leszünk rossz emberek, hogy valaki nem elégedett velünk. Ma már elég stabilnak érzem magam ahhoz, hogy el tudjam dönteni, melyik az a kritika, amit érdemes meghallanom. És elég erősnek azon, hogy a gyengeségeim ne megrémisszenek, hanem dolgozni tudjak rajtuk.
A legjobb cikkek, horoszkópok és tesztek – egyenesen a postaládádba, ingyen.
