A 19. század fordulóján bizarr orvosi pánik söpört végig Londonon. Tájékoztató füzeteket osztottak ki. Riasztó könyveket írtak. Kétes kezelési módszerek jelentek meg. A tömegeket pedig figyelmeztették, fennáll a veszélye annak, hogy… Tehénemberré változzanak.
Az orvosok egy kis csoportja aggodalmát fejezte ki egy úttörő orvosi eljárás miatt, amely a szarvasmarhákat megfertőző vírussal próbálta megelőzni, hogy az embereket megfertőzze a vírus egy “unokatestvére”, a himlő.
A technikát „vakcinának” nevezték el, a latin „vaccinus”, azaz „tehéntől” után – és a korai bizonyítékok azt sugallták, hogy rendkívül hatékony. Az emberek 95%-át megvédte a fertőzéstől, amely általában az áldozatok 30%-át ölte meg, és borzasztóan eltorzította a túlélőket. Olvass még a témában
Az első oltásellenesek
De nem kellett sok idő, hogy felbukkanjanak az első vakcinaszkeptikusok. Ezek az orvosok meg voltak győződve arról, hogy a „bestiális behatolónak” – a tehénhimlő vírusnak – nincs helye az emberi szervezetben. A nevetségesebb állítások között szerepelt az a felvetés, hogy a beoltott gyermekeknél szarvasmarha-jellemzők kezdtek kifejlődni. Például, hogy a tejelő teheneken lévő foltokhoz hasonló jelenik meg rajtuk, vagy hogy az oltással a szülők azt kockáztatják, hogy gyermekeik tehénszerűen fognak majd gondolkodni. Egy prominens szószóló azt állította, hogy a beoltott nők elkezdhetnek vonzódni a bikákhoz.
A korai vakcinaszkeptikusok persze tévedtek. Természetesen az új technika nem adta át a szarvasmarhák lényegét az ártatlan embereknek – a tehénhimlő csak egy normális vírus volt, ami a következő évszázadokban teljesen eltüntette a himlő vírusát. Ugyanakkor az is lehet, hogy az egésznek semmi köze nem volt a tehenekhez.
