A Facebookon keringő „szakértői poszttól” kezdve a parkban, padon ülve kéretlenül tanácsot osztó nénikéken át a villamoson kinyilatkozásokat közlő bácsiig sokaktól hallani, hogy az a baj a mai szülőkkel, hogy félnek a saját gyereküktől. Félnek fegyelmezni őket, félnek határokat húzni, félnek „megnevelni” őket.
Hagyjuk most azokat, akik ez alatt burkoltan azt próbálják implikálni, hogy pedig ennek fordítva kellene lennie, a gyereknek kellene félnie a szülőtől („Mikor az én apám hazajött, mi pisszenni sem mertünk!” „Én aztán nem mertem volna így beszélni az anyámmal! Kaptam is volna olyat…!), mert ez egy olyan gondolatmenet, amivel még vitatkozni sem vagyok hajlandó.
Nem, a nevelésnek semmilyen formában nem lehet része az, hogy a gyerekem fél tőlem, mert testi fölényem van, vagy mert hatalmamban áll megtenni dolgokat, vagy akár megvonni tőle dolgokat. Olvass még a témában
Nem akarom, hogy a gyerekem azért viselkedjen, mert félt tőlem, és aki úgy gondolja, hogy ez egy helyes út, annak csak annyit tudok javasolni, hogy sürgősen keressen fel egy pszichológust, aki segít rendet tenni a lelkében.
Egy fokkal megengedőbb vagyok viszont azzal az anyukával, aki a játszótéren egyszer azt mondta nekem, hogy az a baj a szülőkkel, hogy túlságosan félnek fegyelmezni, mert attól rettegnek, hogy akkor majd a gyerekük nem szereti őket, vagy elrontják ezzel a kapcsolatukat.
És talán igaza van. Ugyanakkor, tettem fel neki a kérdést, te nem félsz? Te nem félsz attól, hogy elrontod? Te nem teszed fel a nap végén a kérdést magadnak, hogy vajon jól csináltam-e? És nem gondolod, hogy kellene?
A mostani generáció
A mostani szülők generációja sokak szerint az a generáció, akik majd “megtörik a kört”. Az első olyan generáció, akinek már rendelkezésére állnak a szükséges források pszichológiáról, terápiáról, lelki fejlődésről, és akik nem akarják tovább adni a transzgenerációs traumákat.
Ellenben szeretnének olyan eszközöket a gyerekük kezébe adni, amik segítségével majd egy egészségesebb, boldogabb életet élhetnek: stresszkezelő technikákat, kommunikációs eszközöket, világosabb megértést a saját vágyainkról és igényeinkről.
Mindezt úgy, hogy nekünk még senki sem tanította meg ezeket. Hogy mi magunk is menet közben próbáljuk kétségbeesetten felvértezni magunkat, megérteni a saját igényeinket és indulataink valódi forrásait, hátrahagyni a magunkkal hozott rossz mintákat és az évszázadok alatt DNS-ünkbe épült traumákat. Persze, hogy félünk, hogy elrontjuk. Persze, hogy rettegünk, hogy a nehéz pillanatokban, a hirtelen helyzetekben rossz döntéseket hozunk.
