Elmosolyodtam, amikor ébredés után ránéztem a telefonomra, és megláttam a kolis szobatársunk nevét a kijelzőn. Évek óta nem hallottam róla, és örültem az üzenetének. Még homályos volt a látásom, alig tudtam kibetűzni a szavakat, amiknek mintha nem lett volna értelmük. Lassan, nagyon lassan sikerült az agyamnak beengedni az utolsó mondatot: „Jössz a temetésre?” Jaj, Zita, hát így kellett megtudnom?
Elővettem a dobozt, amiben a lakásról lakásra hurcolt emlékek vannak. Fényképek, levelek, koncertek belépői, egy gyöngy karkötő. Állandóan gyöngyöt fűztél. Az egész gimi alatt folyton tele volt karkötőkkel a kezem.
Olyan sokáig voltál a legjobb barátom. Együtt nőttünk fel, és más emberek lettünk, te is meg én is, és ez a változás sok gyerekkori barátságot csendben felemészt. De a miénket nem. Kitartottunk egymás mellett, ismertük a másik minden rossz tulajdonságát, félelmeit, tudtuk, hol vannak a gombok, amiket érdemes kerülni, és mi az, amit nehéz pillanatokban a másik hallani akar. Olvass még a témában
Aztán lett egy pasid, akit nem szerettem, te meg oda voltál érte, és hirtelen valahogy minden kínos lett, a beszélgetések megritkultak, és egyszer talán ő mondott valamit, vagy én mondtam valamit, de a lényeg, hogy többé nem kerestük egymást.
Néha eszembe jutott, néha meg azt vártam, hogy majd te írsz, és amikor nem jött tőled üzenet akkor sem, amikor megszületett a lányom, talán kicsit mélyebbre ment bennem a tüske, és eldöntöttem, hogy akkor én most már nem is…
De sosem gondoltam, hogy ez végleges lesz. Csak közben zajlott az életem, történtek a dolgok, és fel sem tűnt, hogy évek múltak el anélkül, hogy egymáshoz szóltunk volna. Hogy valamelyikünk azt mondaná: „Ez meg mégis mi a fene volt?”, és aztán csak nevetnénk egyet, és minden menne tovább. Most meg ülök, nézem a telefonomat, és be kell látnom, hogy ez már soha nem történik meg.
Haragszom rád, Zita. Eddig nem haragudtam, de most haragszom. Dühös vagyok, amiért nem szóltál, amiért te tudtad, hogy nincsen már időnk, és mégsem mondtad el nekem. És haragszom magamra, amiért azt hittem, van még időnk, pedig ez a legostobább dolog, amit mindannyian, minden nap feltételezünk.
Vajon gondoltál rám azokban az utolsó napokban? Mert én azóta sokat gondolok rád. Képzeld, soha nem arra, hogy min vesztünk össze. Akármi is volt, innen nézve már olyan nagyon lényegtelennek tűnik.
