Több kapcsolatom volt már, hosszabbak, rövidebbek, és volt már több olyan időszak is, amikor huzamosabb ideig voltam szingli. Az utolsó kapcsolatom pont öt éve ért véget. Azóta volt a járvány, amikor nem volt sok lehetőségem ismerkedni, utána pedig egy pár Tinder randi, ami említésre sem méltó. Öt éve vagyok egyedül és már elgondolkodtam azon, hogy mi lesz, ha ez örökre így marad?
Szeretek egyedül lenni, azon kevesek egyike vagyok, akit különösebben nem visel meg az, hogy nincs kivel megosztanom a lakásom.
De hogy ez örökre így maradjon, hogy nincs senkim?
Először megrémített ez a lehetőség. Mindig azt hittem, hogy találok majd valakit, akivel majd megöregszem, de újabban egyre többször tör rám a gondolat, hogy lehet, hogy nincs senki, akit „nekem teremtett az ég” és hiába várom a csodát. Olvass még a témában
Megvan az a 7 tulajdonság, amit a férfiak keresnek a nőkben
„Tudom, min mész keresztül” – Mondatok, amiket SOHA ne mondj szakítás után a barátnődnek
„Sosem tudod, mikor tűnik el, akit szeretsz” Ilyen érzés egy depresszióssal járni
6 ordító jel, hogy magas intelligenciájú férfival hozott össze a sors
Önálló vagyok, sosem függtem mástól, de az örök-szingliség lehetősége eddig még sosem jutott eszembe – mint reális perspektíva – most pedig egyre többször lamentálok ezen. Az ismeretségi körömben vannak szintén velem egyidős – harmincas-negyvenes – egyedülálló nők és férfiak szép számmal.
Van, aki jól tűri ezt az állapotot, és van, aki kevésbé. Vannak házasok is, kik kiegyensúlyozott, kik kevésbé boldog kapcsolatokban. És vannak elváltak is, akik közül egyesek élvezik – vagyis inkább kiélvezik – „visszakapott” függetlenségüket, míg mások enyhe letargiába esve barátkoznak az új helyzettel.
A párkapcsolati kudarcok után szinte fellélegeztem, mikor újra szingli lettem, ennek az állapotnak ugyanis rengeteg előnye is van. Nem kellett alkalmazkodnom senkihez, nem kellett megfelelnem másnak, nem voltak viták, veszekedések, sokkal nyugodtabb voltam.
Azt tehát kijelenthetem, hogy a mentális egészségemnek mindenképpen jót tett az egyedüllét.
A kezdeti félelem után azon morfondíroztam, valóban mi lenne, ha úgy adódna, hogy sosem találnék magamnak többé senkit. Miután elkezdtem komolyabban eljátszani a gondolattal, arra jutottam, hogy ez nem is olyan szörnyű jövőkép.
Már úgy megszoktam, hogy mindig azt csinálok, amit akarok, hogy lehet, nem is tudnék alkalmazkodni senkihez. És mivel önálló vagyok, aki mindig a saját feje után megy, elképzelhető, hogy egy párkapcsolat már túl „klausztrofób” lenne számomra. Határozott céljaim és terveim vannak, amiket meg szeretnék valósítani és ezeket nem fogom alávetni semminek.
Voltak exek, akik ezt nehezen kezelték, hátráltattak és nem mondom, hogy mindenki ilyen, de megtanultam, hogy a saját álmaim fontosabbak, mint a párkapcsolat. Az is lehet, hogy túl magasak az elvárásaim. Magammal és a férfiakkal szemben egyaránt és mindig megbántam, mikor „megalkudtam”, így megfogadtam, hogy soha többé nem teszem.
Ha senki nem üti meg a lécet, inkább maradok egyedülálló, de az elvárásaimból nem engedek.
