Család / Életmód

Kutyával az élet – az első pánikhelyzet, kutyasuli és a kavargó gondolatok: kellett ez nekem?

Kutyával az élet – az első pánikhelyzet, kutyasuli és a kavargó gondolatok: kellett ez nekem?

Kiwi rendkívül kedves és barátságos kutya, így a parkban, ahova járunk máris számtalan kutya- és emberbarátot szerzett, míg a négylábúak hemperegnek, mi, gazdik megosztjuk egymással tapasztalatainkat az állatorvosokkal, legjobb tápokkal, játékokkal kapcsolatban és persze van bőven vicces kutyás sztori mindenki tarsolyában. Hallottam már rémtörténeteket is, de bíztam és bízom benne, hogy ilyesmi velünk sosem fog történni.

„Annyira jó kutya!”

Hosszú hetek kutatómunkája után kiválasztottam egy kutyaiskolát kedvencemnek, úgy éreztem, hogy ránk fér, hogy szakértő kezek között csiszolódjunk tovább. Nem akartam, hogy rossz mintákat tanítsak Kiwinek, arra viszont vágytam, hogy mindketten a lehető legjobban érezzük magunkat a közös életünkben. Vicces módon egészen a kutyaiskola kezdetéig meg voltam győződve róla, hogy kedvencem igazi jó kutya, azonban nem sokkal az első óránk előtt itthon hagytam egyedül néhány órára, amikor is hatalmas rendetlenséget csinált a lakásban és addig kutatott, míg valamilyen kaját nem talált.

Mire hazaértem, a lakás romokban, a kupac tetején pedig ártatlan arccal kiskutyám hevert, akit utólag persze már semmi értelme megszidni.

A legszebb a dologban, hogy az elfogyasztott plusz falatok miatt egész éjjel hányt, így másnap az állatorvost is útba kellett ejtenünk… Annyira jó kutya!

Nem ül, nem fekszik, de miért is tenné?

Szokták mondani, hogy a kutyaiskola sokkal inkább a gazdiknak tanulás, mint a kutyáknak, hiszen sokszor egész egyszerűen félreértjük kutyáinkat, nem tudjuk, hogy mit akarnak kommunikálni egy-egy reakcióval, viselkedéssel. Egy viszont biztos: az én áldott jó kiskutyám nem hajlandó leülni, sem lefeküdni, semmilyen könyörgésre. Boldogan osztja a pacsikat, követ, ahova hívom, érdeklődve figyel rám, de ülni? Na ne már, hogy a gazdi mondja meg! Tulajdonképpen…, nincs igaza? 

urbazon/istockphoto.com

Orvos – de melyik?

A lakás szétbontása utáni egész éjjel tartó rosszullét nem volt túl megnyugtató, így elrohantam vele a közeli orvoshoz, aki aztán megvizsgálta. Szerencsére jó tapasztalatunk volt, de az állatorvos választás rendkívül nehéz és kényes kérdés. Hiába érdeklődöm a kutyás csoportokban, hogy kit javasolnak a környéken, akire az egyik esküszik, a másik mindennek elhordja. Így kénytelenek vagyunk saját magunk kitapasztalni, hogy ki lesz a mi „emberünk”. Persze, bízom benne, hogy nem sok ilyen pánikhelyzet lesz, amikor azonnal orvoshoz kell szaladnunk, de jobb félni, mint megijedni.

Az én kiskutyám sajnos azért az ijedtségre is ad okot, a reggeli vad játékban a minap annyira megütötte magát, hogy a keserves sírására rohantam oda, hogy aztán lepörögjön előttem a saját és a kutyám élete is, valamint a lehetséges forgatókönyvek. Számítások pörögtek a fejemben, hogy melyik orvoshoz érünk oda leghamarabb, mire Kiwi felkelt és rohant tovább, mintha mi sem történt volna…

Kellett ez nekem?

Ezen a ponton tettem fel a kérdést: kellett nekem egyedülállóként Budapesten kutyát befogadnom? Képes vagyok egyedül megbirkózni az összes félelemmel, kétséggel, az ilyen ijesztő helyzetekkel, amikor gyorsan kell cselekedni, nem is beszélve a kötelességgel és a költségekkel?

Azt hiszem erre a helyzetre mondják, hogy repülés közben tanulok meg repülőt vezetni.

Tele vagyok félelemmel, nem tagadom, néha még a lélegzetvételét is figyelem, hogy minden rendben van-e vele. Mindezt csak azért teszem, mert két hónap alatt is hihetetlen szeretetet kaptam a kutyámtól, amire mindkettőnknek szüksége volt. Szóval, a válasz igen. Kellett ez nekem.

Még nem szólt hozzá senki. Legyél te az első!

    Írj egy hozzászólást