A halál a modern nyugati kultúrában épp akkora tabu, mint amekkora a fájdalom – minden úton-módon megpróbáljuk elkerülni őket. Mivel a halál tényéről is furcsa beszélni, gyakran bugyutának bélyegzik meg azokat, akik a halálközeli élményekkel érdemben foglalkoznak.
Halálközeli élmények
Dacára annak, hogy mindenkinek van olyan ismerőse, aki – ha nem is átélte, de – már hallott a halálközeli élményekről, még mindig vészjóslóan keveset tudunk erről a különlegességről. Több tartalmas könyv is született a témában (a téma atyjának Raymond Moody-t tekintik), s ezek olvasása után egytől egyig hasznos tanulságokat vonhatunk le.
Sajnos annak ellenére, hogy nem fantazmagóriákról, hanem valós esetekről, interjúkról, pontos idézetekről beszélünk, még mindig számtalan módon próbálják támadni a beszámolókat.
Bár magát a halálközeli élményt a tudományos oldalon állók is elismerik, ők többségükben különféle biológiai folyamatokkal magyarázzák a történéseket. De vajon milyen magyarázat lehet arra, ha egy egész életében vak személy az életmentő beavatkozást után pontos leírást ad az őt kezelőkről?
Nem kell félni a haláltól
Az első, és legfontosabb pont, amit megtanulhatunk a halálközeli élményekből az, hogy egyáltalán nem kell félnünk ettől a változástól. Ha valóban tovább élünk, miután elhagytuk a földi porhüvelyünket, akkor az azt jelenti, hogy csak az itt élőknek lesz nehéz az elfogadás.
Amennyiben lehet hinni a beszámolóknak, a túlvilágon csodás élet, mindent átívelő megbocsátás, szeretet vár ránk, továbbá azok a személyek, akik előttünk búcsúztak ettől a dimenziótól.
Természetes, hogy valamilyen szinten mindenki fél a haláltól, hiszen az olyasvalami, amit ez idáig nem tapasztaltunk – vagy, legalábbis nem emlékszünk rá.
Ennek ellenére a halál is bekövetkezik, akárcsak az öregedés, aminek éppúgy nem tudunk gátat szabni.
Gyakoroljuk a szeretet minél többször
A szakirodalom különféle fázisokat különít el az újraélesztetteket illetően, általános igazság, hogy minél többet van valaki a klinikai halál állapotában, annál „messzebb” hatol az élményekben. Sajnos az is igaz, hogy nem minden „elhunyt” ember él át halálközeli élményt, s ennek az okai legalább annyira ismeretlenek, mint az, amiről a visszatértek beszámolnak.
A halálközeli élményen átesők mindent körülölelő boldogságról és szeretetről mesélnek. Olyan helyről, közegről áradoznak, ahol megszűnik a fájdalom, minden könnyed, ők is csupán lebegnek, sem az alakjukat sem az időt nem tudják meghatározni.
Bármennyire is elcsépelten és nosztalgikusan hangzik, egy dolgot tartanak igazán fontosnak: a szeretetet. Nem csak azért, mert áramlik feléjük, hanem mert úgy érzik, egyedül ez számít az életben.
Minden helyzetből próbáljunk tanulni
Él egy kiváló szólás a magyar nyelvben: „lepergett előttem az egész életem”. Vajon hihetünk a szó szerinti jelentésnek? Úgy tűnik, hogy igen. Az újraélesztett, maguktól feléledő, vagy a halálhoz más módon közelkerülő egyének arról számolnak be, hogy szinte diafilmszerűen végigélték az életüket.
Egyesek években mérnék ennek a visszatekintésnek az időtartamát, pedig sokszor másodpercekről, percekről van csak szó. Akadnak olyanok, akik saját életüket nem egyedül, hanem egy szeretetet árasztó fénylény társaságában elemzik.
Ő a fontos részeknél „megállítja a filmet”, kiemeli a dicséretre méltó eseményeket, de a negatívakat sem becsmérli. Azt viszont szóvá teszi, hogy miért nem használtuk fel tanulásra az adott élethelyzetet?
Sohasem késő fejlődni
Apropó, tanulás. Gyakorlatilag mindenki, aki visszatér a halálból (és nem nyomja el érzéseit), nekilát tanulni, fejlődni. Ezt nem csupán az előbb említett intelmek végett teszik, hanem mert olyan érzéssel állnak újból az élet elé, hogy még vajmi keveset tudnak, az idő pedig ezen a bolygón véges.
Akadnak olyanok, akik bizonyos egyetemes tudásról számolnak be, úgy is mondatnánk, hogy az átélt megvilágosodást emelik ki beszámolójukban. Azt tapasztalják, hogy haláluk után nem csupán egyszerűvé válnak a dolgok, hanem egyúttal minden értelmet is nyer.
A visszatérés után az érzés, a tudásszomj megmarad, azonban sajnos az élet mellett döntőknek le kell mondaniuk erről az egyetemes tudásról – legalábbis ideiglenesen.
A megbocsátás kulcsfontosságú
Mint írtuk, akad olyan, aki semmit sem tapasztal az újjáélesztés során, mások választhatnak az élet és a halál között, megint másokat utasítanak, hogy fejezzék be feladataikat az életben. E fontos feladatok közé tartozik a megbocsátás és a bocsánatkérés, amit a visszatérők rendszerint meg is tesznek.
Mindenesetre nem kell a túlvilágra mennünk, hogy ennek az állításnak érvényt szerezzünk, sokszor a haldoklók egyik végső kívánsága, vagy akár az utolsó kenet is éppen a megbocsátásra vonatkozik.
Bár nehéz az összes körülménnyel megküzdeni, minden életben akadnak olyan helyzet, amikor tényleg csak a legbensőségesebb dolgok számítanak. Végső soron úgy tűnik, az élet legfontosabb célja boldognak lenni és másokat is boldoggá tenni.
Mindenki a mennybe jut?
Valószínűleg csak azok térhetnek vissza az életbe, akik fejlődésére még van remény, ezért erről a tanulmányok nem igazán nyilatkoznak. Öngyilkossággal próbálkozókkal azonban készítettek beszámolókat. Akik halálközeli élményt éltek át, egytől egyig állították, hogy soha többet nem ismételnék meg tettüket, ugyanis a helyzet egyáltalán nem javult a túlvilágon.
Sőt, azt is elmondták, hogy még azt a fájdalmat is át kellett élniük, amit tettükkel okoztak. Voltak olyan beszámolók is, akik félig megrekedt lelkekről írtak, bolyongókat láttak, akik valamiért nem tudtak elszakadni a földi világtól, de felfelé sem tudtak tekinteni.
Persze mindez roppantul misztikusan hangzik, de Elisabeth Kübler-Ross közel 20 000 (!) haláleset figyelembevételével vonta le következtetéseit, s írta meg egyértelmű álláspontját több rendkívül érdekes műben.
