Együtt, de külön
Én úgy voltam vele, hogy leültem a férjemmel és megbeszéltük a dolgokat. Elmondtam neki, hogy tudom, hogy többször megcsalt, de már nem érdekel, mert nem érzek iránta semmit. Azt is, hogy nem akarok elválni, mert eszem ágában sincs elköltözni az otthonomból és tudom, hogy ő is így érez. (Egy csodaszép házban lakunk, imádjuk a nagy kertet és már vagy nyolc éve külön hálószobánk van. Eladni nem akarjuk, kifizetni meg nem tudnánk a másikat.)
Neki jó, hogy én takarítok és főzök, nekem jó, hogy ő mindent megcsinál a házon meg a kocsin. Megbeszéltük, hogy innentől kezdve a „házas, de egyedülálló” felállásban folytatjuk. Mindketten ismerkedünk. Ő nem kérdezi, miért csípem ki magam, mielőtt elmegyek otthonról péntek este, én sem kérdezem hol volt, amikor olykor nem alszik otthon. Tudom, hogy ez másoknak furcsa lehet, de így 50 fölött ez tűnt a legjobb döntésnek és évek óta működik.
