A minap láttam egy iszonyúan találó képet a jövőnkről, jelenünkről: az óceán alatti fotón legfelül úszott egy búvár, őt egy óriási cápa készült elnyelni – ez volt a COVID-19. Lejjebb, egy még nagyobb cápa készült támadni, a felirat szerint a gazdasági krízis fenyeget általa. Legalul pedig egy hatalmas szörny, megnevesítve a klímaváltozás volt az, ami – már csak méretéből adódóan is – el fogja nyelni mindazt, amit a kép felső részén láttunk: a gazdasági válságot, a koronavírust és az emberiséget is. Úgy éreztem, ez a kép valóban telibe talált.
Számos cikk foglalkozik azzal, mennyivel lassult most a károsanyag-kibocsátás, hogy a turisták által bitorolt helyekre visszatérnek a vadállatok, vagy a szmog hiányának következményeként feltűnnek az évtizedek óta nem látott hegyek. Eközben viszont rendszeresen olvasom, hogy a tudósok figyelmeztetnek: mindez nem elég a klímaváltozás elleni harcot illetően. Főleg nem úgy, hogy jól láthatóan mindenki alig várja, hogy visszatérhessen a régi kerékvágásba és újra a megszokott medrében csordogáljon tovább az élet. De tényleg ez a helyes? Miért félünk jobban a koronavírustól, mint a klímaváltozástól? Miért vagyunk most sokkal fegyelmezettebbek, és miért legyintünk a mindannyiunkat, globálisan fenyegető klímakatasztrófára?
Könnyű róla megfeledkezni
Ami nem érint minket, az fölött igazán könnyű szemet hunyni. Maximum elborzadtunk a néhány éve tomboló, afrikai ebola járványon, de vajmi keveset tettünk azért, hogy embertársaink küzdelmeit csökkentsük. Túl messze volt, túl érdektelen volt. Másfajta katasztrófákat is felsorolhatnánk, kezdve a szökőárakkal, hurrikánokkal, földrengésekkel, vagy akár az amazonasi, az ausztrál erdőtűzzel, a Közel-Keleten tomboló háborúkkal, népirtásokkal.
A többség – tisztelet a kivételnek – szívesen figyelmen kívül hagyja ezeket a borzalmakat, legalábbis addig, amíg saját maga érintett nem lesz.
Valóban nehéz megtalálni az egyensúlyt, hiszen senki sem akarja, vagy éppen tudja a világ összes fájdalmát cipelni, és persze nem is kell. Egyszerűen úgy vagyunk vele, hogy ami nem érint, vagy bármilyen szinten nem korlátoz minket, azzal nem törődünk és kész. De most kénytelenek vagyunk szembenézni a korlátozásokkal, a személyes érintettséggel, ezért a jelenleg tomboló pandémiával kapcsolatosan jóval fegyelmezettebben tudunk viselkedni. Mindenkiben ott bujkál a félsz, ha másért nem, hát a szeretett családtagok miatt, vagy éppen a várható gazdasági nehézségek, változások végett. A klímaváltozással valószínűleg ugyanaz fog történni, mint amit a koronavírussal kapcsolatosan átélhettünk. Januárban, de még március elején is úgy voltunk vele, hogy ez az egész egy médiahisztéria, és minket nem fog érinteni. Nagyhatalmak mozgatják a szálakat, az ő játszmájuk ez – nincs mit tennünk, nem is kell foglalkoznunk vele.
Azonban a vírus, minden szörnyűsége ellenére is jóval „barátságosabb”, mint a klímaváltozás lesz, ami ráadásul – a tudósok előrejelzései alapján – egy bizonyos ponton túl már nem visszafordítható. És ez a pont már olyannyira közel van, hogy egyesek szerint már át is léptük.
Egyéni és társadalmi félelem
A koronavírussal szembeni hozzáállásunk más, mint amit a klímaváltozással kapcsolatban észlelünk. A járvány közvetlen és sokkal jobban érzékelhető veszély, legalábbis jelenleg. Halljuk, hogy betegek lettek ismerősök, kórházba kerültek rokonok, esetleg el is hunytak – ezzel valóságossá, közelivé válik a járvány adta veszély. Pedig a vírus az átlagember számára éppolyan láthatatlan, mint a klímaváltozás, azonban az elénk tárt adatok és élethelyzetek valóságossá teszik a problémát és félelmet generálnak. A szélsőséges időjárási jelenségeket viszont egyelőre nem érezzük olyan égető veszélynek, hogy érdemben foglalkozzunk vele. Persze sokan vannak, akik nagyon komoly intézkedéseket tesznek azért, hogy csökkentsék ökológiai lábnyomukat: változtatnak az étrendjükön, nem alapítanak családot, hulladékmentesen élnek és a minimalizmusra törekszenek.
Általánosítani tehát nem lehet és nem is szabad, de sajnos jóval kevesebben vannak azok, akik ilyen szinten tudatosan élnek, mint azok, akik támogatják a bolygó kizsákmányolását, és ezzel rohamléptékben előidézik az ökológiai katasztrófát.
Közösségként sokkal egyszerűbb tagadni, mint amikor egyéni szinten kell megküzdenünk valamivel. Ha sokakat érint egy probléma, akkor kicsit úgy viselkedünk, mint a gyerekek: hárítunk. Áthárítjuk a felelősségvállalást, a teher cipelését a vezetőinkre, a politikusokra, vagy csak úgy általában másokra. Nem veszünk tudomást a problémáról, így olyan, mintha a probléma nem is létezne.
Komolyabban kellene változtatni
Bár a vírus is nagyon komoly változásokat hozott az életünkbe, már olyan apróságokkal is védekezhetünk ellene, mint a társadalmi távolságtartás, illetve a rendszeres kézmosás. Ezeket a többségnek nem esik nehezére megtenni – sokaknak jóval nagyobb változtatás és jelentősebb áldozat lemondani pl. az autóhasználatról, a repülésről, vagy éppen a húsfogyasztásról. Sokat nyom a latban az is, hogy a koronavírusról úgy sejtjük, néhány hónap, legfeljebb egy év után ismét ráléphetünk a megszokott életünk útvonalára. Bár ez is sok idő, tisztában vagyunk vele, hogy előbb utóbb lesz vakcina, vagy éppen nyájimmunitás.
Ezzel szemben a klímaváltozás sokkal kevésbé behatárolható veszély, nem tudjuk, mikor fog ténylegesen beköszönteni, mekkora mértékben veszélyeztet majd minket, pontosan milyen hatásokat gyakorol majd ránk.
Mit tudunk tenni, hogyan tudunk védekezni ellene… Sokkal kevesebb információ áll a rendelkezésünkre, ami akadályozza az érdemi cselekvést, pedig az időtényező az éghajlatváltozás esetében éppannyira kulcsfontosságú lenne.
A vírus oldalára húz a mérleg amiatt is, hogy a legtöbb országban kézzelfogható adatok állnak a rendelkezésünkre: ismerjük a megbetegedések számát, a halálozási rátát, az érintettséget. Bár a kutatók rendszeresen szajkózzák azt is, hogy hány millióan halnak meg a klímaváltozás, légszennyezettség, vagy éppen az éhínség következtében, ezeket az adatokat sokan vitatják. A vírusos megbetegedések most viszont tagadhatatlanul itt vannak előttünk: tesztek bizonyítják a számokat, és mindannyian tudjuk, hogy inkább több, mint kevesebb az elénk tárt statisztika.