Egyéni és társadalmi félelem
A koronavírussal szembeni hozzáállásunk más, mint amit a klímaváltozással kapcsolatban észlelünk. A járvány közvetlen és sokkal jobban érzékelhető veszély, legalábbis jelenleg. Halljuk, hogy betegek lettek ismerősök, kórházba kerültek rokonok, esetleg el is hunytak – ezzel valóságossá, közelivé válik a járvány adta veszély. Pedig a vírus az átlagember számára éppolyan láthatatlan, mint a klímaváltozás, azonban az elénk tárt adatok és élethelyzetek valóságossá teszik a problémát és félelmet generálnak. A szélsőséges időjárási jelenségeket viszont egyelőre nem érezzük olyan égető veszélynek, hogy érdemben foglalkozzunk vele. Persze sokan vannak, akik nagyon komoly intézkedéseket tesznek azért, hogy csökkentsék ökológiai lábnyomukat: változtatnak az étrendjükön, nem alapítanak családot, hulladékmentesen élnek és a minimalizmusra törekszenek.
Általánosítani tehát nem lehet és nem is szabad, de sajnos jóval kevesebben vannak azok, akik ilyen szinten tudatosan élnek, mint azok, akik támogatják a bolygó kizsákmányolását, és ezzel rohamléptékben előidézik az ökológiai katasztrófát.
Közösségként sokkal egyszerűbb tagadni, mint amikor egyéni szinten kell megküzdenünk valamivel. Ha sokakat érint egy probléma, akkor kicsit úgy viselkedünk, mint a gyerekek: hárítunk. Áthárítjuk a felelősségvállalást, a teher cipelését a vezetőinkre, a politikusokra, vagy csak úgy általában másokra. Nem veszünk tudomást a problémáról, így olyan, mintha a probléma nem is létezne. Olvass még a témában
