IgorVetushko/depositphotos.com
Aztán eszembe jutnak azok a szülők, akiknek a gyereke beteg. Akik a megnyugtató mellékmondatban szoktak szerepelni a „krónikus alapbetegséggel”. Hiszen „csak” rájuk nézve veszélyes. Az ő szüleiknek azonban ők nem a „csak” gyerekek. Nekik ők az egyetlenek, a legfontosabbak, és ők azok, akik most tényleg veszélyben vannak. Összeszorul a torkom, ha elképzelem, mit érezhetnek most az ő szüleik, és hálát adok, hogy nekem ehhez képest az a problémám, hogy ezen a nyáron nem megyünk le a Balatonra.
A következő pillanatban a gyerkőc kipróbálja a legújabb, sikoltozós technikát az akarata érvényesítésére a bejárati ajtónál, én meg azt érzem, hogy szeretnék én is sikítani egyet, valahogy kiengedni azt a sok feszültséget, félelmet, fáradtságot és frusztrációt, ami most belülről a mellkasomat nyomja. Olvass még a témában
Tudom, hogy van, akinek sokkal nehezebb. De azért nekünk se könnyű, és ha ezt tagadni próbálom, azzal nem teszek jót magamnak.
A nap végére mindenki elfárad. A vacsora készítése közben a kanapé alól szedem ki a konyhai eszközöket, mert most minden játék, amivel játszani lehet, nem mintha egyébként nem lenne az, csak máskor, napfényes időben azért van néhány óra, amit a játszótéri homokozóban randalírozik szemünk fénye a 49 négyzetméteres otthonunk helyett, és ez meg is látszik.
Míg apa fürdővizet csinál, én levetkőztetem a gyereket, a ruháját egyik kezébe fogja, másikkal az én kezemért nyúl, kilépkedünk a fürdőszobába, a ruhát a szennyes kosárba teszi és elégedetten mosolyog. Újabban ez a program, rettentő büszke magára érte. Fogmosás, apának puszi, a hálószoba ajtajából még visszanéz: tátá!, kiabálja csilingelő babahangon.
Hozzám simulva alszik el, kis kezeivel a takarón matat, elégedetten szuszog, miközben szopizik. Nem tudja, hogy szükségállapot van a kórházakban, hogy emberek veszítik el az állásukat, hogy le kellett mondanunk a balatoni szállást és nem bosszantja, hogy hetek óta sehol nem kapok élesztőt. Boldog. Ő egészen az. Lassan elúsznak a szürke felhők a fejem fölül, az én légzésem is lelassul, szinte érzem, ahogy elengednek a merev izmok a vállaimban. Ő boldog. Ettől én is az vagyok. Itt és most – semmi más nem számít.
