Életmód / Család

Koronavírus: Ilyen az élet karanténban egy kisgyerekkel

„Ha ott van az emberrel a családja, akkor biztos könnyebb” – mondja a spanyolországi karanténból egy barátom, amikor arról kérdezem, hogy viseli a bezártságot. Miközben videótelefonálunk, a másik kezemmel igyekszem kordában tartani a kanapén ugráló gyereket, a lábammal kicsit távolabb rugdosom az óriási halom könyvet meg építőkockát, hogy nehogy azokon bukjon fel, és gondolatban a hűtőszekrény tartalmát listázom azon tanakodva, hogy mit tudok még vacsorára adni a kicsinek, amiért nem kell lemenni a boltba és nem ette a héten már háromszor. Könnyebb lenne? Hát nem tudom…

Ha nem lenne még gyerekem, vettem volna 30 doboz jégkrémet meg egy láda vörösbort, elindítom mondjuk az Agymenők első évadának első részét, elterülök az ellátmánnyal a kanapén, és ha a legutolsó rész is lemegy, óvatosan kinézek az ablakon, hogy mi maradt a világból.

Ehelyett reggeltől estig azon jár az agyam, hogy mivel szórakoztassak egy, a világot éppen felfedezni készülő 1 évest, akit egyre nehezebb elcsalni az ajtótól, ahol a kulcs után nyújtózkodva egyértelműen a tudtomra adja: ő bizony ki szeretne menni!

„Most ezzel azt akarod mondani, hogy kezdesz kiborulni, vagy azt, hogy a te életednek van értelme?”

– kérdezi kötekedő mosollyal a spanyol lakásban rekedt, egyedülálló barátom. Különös módon is-is, felelem én neki.

Egyfelől azt érzem, hogy ha még egy szuperpozitív és cuki posztot meglátok arról, hogy a karantén az új én-idő, és most aztán lehet tanulni, fejlődni, jógázni meg olvasni meg sorozatot bepótolni, akkor biztos, hogy elpattan egy ér az agyamban. Másfelől az is igaz, hogy ha valaki, hát egy 1 éves elég jó társaság tud lenni karantén idején is, mert világjárvány ide vagy oda, ahogyan eljátssza, hogy a szilikon muffinsütő egy tengeri szörny, akivel meg kell birkózni neki is, meg nekem is, az azért elég szórakoztató tud lenni. Igen, még akkor is, ha a háttérben az operatív törzs sajtótájékoztatója szól, mint egy katasztrófafilm flashback jeleneteiben.

petrograd99/depositphotos.com

A jó dolgok most is jók maradtak, viszont a gyereknevelés nehéz része most sokszorosan nehéz. A bizonytalanság egy szülő legrosszabb rémálma. Mi lesz, ha most betegszik meg? Megkapja-e az oltásait? Hogyan lesz a bölcsődei beiratkozás? Mikor látjuk legközelebb a nagyszülőket?

A világ, amit elképzeltem a gyerekemnek, hirtelen ingoványos talaj lesz, amiben nincsenek kapaszkodási pontok és semmi sem előre tervezhető. Nem tudom, hogy valaha lesz-e még olyan a világ, mint amilyennek én ismerem, és ha nem lesz, hát akkor nagyon gyorsan kell majd alkalmazkodnunk hozzá, mert egy új rendszerben kell biztonságot és állandóságot teremtenünk. Neki, érte. Képesek leszünk rá?

És még ha vissza is áll minden a régi kerékvágásba: jövőre megint lesz nyár, megint lesznek koncertek, megint lesz nyitott teraszos kávézó és házibuli, de az én gyerekem sosem lesz már megint 1 éves. Jövőre is kivihetem az állatkertbe, jövőre is lemehetünk a Balatonra, jövőre is játszhatunk a nagyszülők udvarán a homokozóban, de az nem lesz már ugyanolyan, mint amilyen idén lett volna. Úgy érzem, mintha elloptak volna tőlem egy nyarat, elvesztettem volna a lehetőségét annak, hogy emlékeket szerezzünk, hogy most, éppen most mutassak meg neki dolgokat, hogy lássam az arcán a felfedezés örömét. Ez a gondolat nagyon elkeserít.

És közben persze aggódom is… A híradások szerint a kisgyerekekre a vírus nem jelent különösebb veszélyt, de nem hiszem, hogy van szülő, aki ezzel az információval nyugodtan hátradőlne. Mert mi van, ha.

Nem ismerjük a hosszú távú következményeket, nem ismerjük a lehetséges szövődményeket, és egyébként is mi van, ha az én gyerekem lesz az ezerből az egy. Mi van, ha.

IgorVetushko/depositphotos.com

Aztán eszembe jutnak azok a szülők, akiknek a gyereke beteg. Akik a megnyugtató mellékmondatban szoktak szerepelni a „krónikus alapbetegséggel”. Hiszen „csak” rájuk nézve veszélyes. Az ő szüleiknek azonban ők nem a „csak” gyerekek. Nekik ők az egyetlenek, a legfontosabbak, és ők azok, akik most tényleg veszélyben vannak. Összeszorul a torkom, ha elképzelem, mit érezhetnek most az ő szüleik, és hálát adok, hogy nekem ehhez képest az a problémám, hogy ezen a nyáron nem megyünk le a Balatonra.

A következő pillanatban a gyerkőc kipróbálja a legújabb, sikoltozós technikát az akarata érvényesítésére a bejárati ajtónál, én meg azt érzem, hogy szeretnék én is sikítani egyet, valahogy kiengedni azt a sok feszültséget, félelmet, fáradtságot és frusztrációt, ami most belülről a mellkasomat nyomja.

Tudom, hogy van, akinek sokkal nehezebb. De azért nekünk se könnyű, és ha ezt tagadni próbálom, azzal nem teszek jót magamnak.

A nap végére mindenki elfárad. A vacsora készítése közben a kanapé alól szedem ki a konyhai eszközöket, mert most minden játék, amivel játszani lehet, nem mintha egyébként nem lenne az, csak máskor, napfényes időben azért van néhány óra, amit a játszótéri homokozóban randalírozik szemünk fénye a 49 négyzetméteres otthonunk helyett, és ez meg is látszik.

Míg apa fürdővizet csinál, én levetkőztetem a gyereket, a ruháját egyik kezébe fogja, másikkal az én kezemért nyúl, kilépkedünk a fürdőszobába, a ruhát a szennyes kosárba teszi és elégedetten mosolyog. Újabban ez a program, rettentő büszke magára érte. Fogmosás, apának puszi, a hálószoba ajtajából még visszanéz: tátá!, kiabálja csilingelő babahangon.

Hozzám simulva alszik el, kis kezeivel a takarón matat, elégedetten szuszog, miközben szopizik. Nem tudja, hogy szükségállapot van a kórházakban, hogy emberek veszítik el az állásukat, hogy le kellett mondanunk a balatoni szállást és nem bosszantja, hogy hetek óta sehol nem kapok élesztőt. Boldog. Ő egészen az. Lassan elúsznak a szürke felhők a fejem fölül, az én légzésem is lelassul, szinte érzem, ahogy elengednek a merev izmok a vállaimban. Ő boldog. Ettől én is az vagyok. Itt és most – semmi más nem számít.

Még nem szólt hozzá senki. Legyél te az első!

    Írj egy hozzászólást