Minden anyuka úgy képzeli el, hogy miután megszületett a kisbabája, és berendezkedtek otthon, végre a család is találkozhat a legkisebb taggal. Azonban a koronavírus mindent átírt; és vannak, akik ezt kevésbé tudják megérteni. Így történt ez Krisztina esetében is.
Amikor január elején megszületett a kisfiam, mindenki izgatottan várta, vajon kire hasonlít jobban, mi lett a neve, hány kiló, és egyáltalán hogy néz ki.
Én voltam az első a közvetlen családban, akinek babája született, úgyhogy még új volt az élmény, és mindenki kíváncsian várta a részleteket. Egy ideális időszakban nem sokkal később tudtunk volna barátokat, rokonokat fogadni, de a koronavírus miatt minden máshogy alakult. Én még szerencsés voltam, hogy a férjem bent lehetett velem a szülőszobában. A Facebookos csoportokat olvasva tudtam, hogy nem mindenki mondhatta el ezt magáról.
Miután világra jött a gyermekünk, és végre hazatérhettünk az otthonunkba, minden olyan ijesztő lett. Hogy is kell pelenkázni? Vajon most miért sír? Jól fogtam meg? Ezer és egy kérdésünk volt, amire a választ csak telefonon kaphattuk meg a szüleinktől, mert a koronavírus miatt kénytelenek voltunk kijelenteni, hogy nem fogadunk látogatókat.
Nehéz döntést kellett meghozni
Már egy ideje tudtuk, hogy muszáj lesz meghoznunk ezt a döntést, de addig húztuk a témát, míg lehetett. Pontosan tudtuk, hogy lesznek, akik megértik, hiszen ilyen körülmények között a biztonság az első. Sajnos azt is tudtuk, hogy lesznek, akik ezt személyes sértésnek veszik.
A szüleink jól fogadták a dolgot, még ha szomorúak is voltak, hogy nem kaphatják azonnal kézbe az unokájukat.
Azért persze eljöttek hozzánk, hogy hozzanak ebédet, letették az ajtó elé, aztán az ablaküvegen keresztül megnézték a kisbabánkat, de nem követelték, hogy bejöhessenek.
Megértették, hogy most türelmesnek kell lenni, pláne, hogy az egyikük nem sokkal korábban többször is járt kórházban kivizsgálásokon. Így sajnos sokat izgultunk amiatt, vajon nem-e kapta el valamelyik alkalommal.
Voltak, akik nehezen fogadták a döntést
A férjem nővérével, Henivel mindig szoros volt a kapcsolatunk, sokat jártunk össze. A terhességem utolsó két hónapjában már keveset találkoztunk. Ő ugyanis nagyon sokat jön-megy, a munkája miatt is, de egyébként sem az az otthonülő típus, ezért próbáltam óvatosabb lenni a kisfiunk érkezése közeledtével.
Miután megszületett, Heni már hívott is minket telefonon, hogy mikor vihetjük haza, és aztán mikor jöhet babázni, hiszen már úgy várta ezt a pillanatot. Amikor megkértük, hogy adjon még egy kis időt, mert épphogy megszületett a fiunk, amúgy is féltjük, hát még egy koronavírusos időszakban, Heni mindent magára vett. Nem értette, „miért szúrunk ki vele.” Hogy miért „tiltjuk el tőle” az unokaöccsét, és egyáltalán miért kell ennyire túlfélteni a babát. A beszélgetés után két hétig nem állt szóba velünk.