Zolikát utoljára akkor láttam, amikor még pelenkában rohangált az asztal körül, és egyfolytában belekotyogott a beszélgetésünkbe. Mára már lakli kamasszá cseperedett, akit kis híján pillanatragasztóval kellett a székhez rögzíteni ahhoz, hogy tíz percnél többet kibírjon a felnőttek társaságában. Mondjuk ezen most nem is csodálkoztam, hiszen az elmúlt fél órában az ő sikereit sorolták a szülei nem kis büszkeséggel.
– Persze, azért neki is vannak hiányosságai…– nevetett fel álszerényen az édesanyja, növelve a fiú eddig sem elhanyagolható zavarát.
– Ha hiszed, ha nem, hiába olyan eredményes a tanulásban, és a sportban, a házimunka elől fejvesztve menekül. Úgy kell könyörögni, hogy pakolja el a holmijait maga után, nem képes levinni a szemetet, elképesztően hanyag.
– Mint minden kamasz – jegyeztem meg mosolyogva.
– De azt se felejtsétek el elmondani, hogy könnyen motiválható vagyok – szólalt meg először a délután folyamán a fiú, majd felállt, besétált a szobájába, és egy sűrűn teleírt lappal a kezében tért vissza.
– Ez a múlt heti számlájuk – nyújtotta nekem a listát.
Elképedve olvastam a sorokat: minden hármasnál jobb érdemjegy 1000 Ft-ot ért, a mosogatás 500 Ft-ot, a rendrakás 200 Ft-ot, az autómosás 2000 Ft-ot, a szemét összeszedése és kukában való elhelyezése 400 Ft-ot. A múlt hét végösszege 12800 Ft lett.
– Szép kis lista! – hümmögtem csodálkozva – Ezt meg is kapod?
– Persze. Az üzlet az üzlet – felelte elégedetten. – Ja, és a fűnyírást még el is felejtettem beleírni – kapott elő egy tollat, és kanyarított még ötezer forintot a végére.
A fűnyírást? Sokkal inkább „szüleim módszeres megkopasztását” kellett volna helyette írnia. Vajon 50 év múlva a szülei meglátogatásáért mennyit fog kérni?