Tegye fel a kezét, aki panaszkodott már a kollégáira, vagy érezte úgy, hogy semmi kedve bemenni hozzájuk reggelente? Ugye. De akkor meg miért volt mégis olyan rossz nélkülük a lezárások alatt?
A kollégáink fontosabbak, mint hinnénk
Hogy miért? Van egy elméletem. Tetszik vagy sem, az ember közösségi lény. És bármennyire divatos is manapság individualistaként tekinteni magunkra, azért a legtöbben mégis csak igényeljük, hogy ne egyedül töltsük a napjainkat.
A kollégáink pedig normál körülmények között életünk fontos szereplői. Jó eséllyel sokkal több időt töltünk velük együtt, mint mondjuk a velünk nem egy háztartásban élő családtagjainkkal. Ha csak az ébren töltött óráinkat nézzük, akkor tényleg velük vagyunk együtt a legtöbb időt. És akár szimpatikusak, akár nem, akár mély barátság alakult ki közöttünk, akár szigorúan professzionális a viszony, mégis ez az a kapcsolat, ami a szociális hálóban tart bennünket.
Mi több, a kollégák jelenléte a munkahelyi stresszt is elviselhetőbbé teheti.
Ha látjuk, hogy nem egyedül kínlódunk egy feladattal, ha van mellettünk valaki, aki szintén szorong egy határidő miatt, ha csak össze lehet nézni vagy egy sokat mondót sóhajtani – esetleg a kávéfőző mellett állva foghegyről szitkozódni is kicsit egy szigorú főnök vagy egy megbízhatatlan beszállító miatt – máris úgy érezzük, hogy nem vagyunk egyedül a világban a bajainkkal.