Itt vannak a vizsgák a nyakán, és ő még alig tanult valamit. Igen, állandó harcban állt az idővel. Azt sem bánta volna, ha egy nap 48 órából áll – ki tudott volna használni minden egyes percet. De nem is csoda. Az ikrek mellett sokszor azt sem tudta, hol áll a feje.
– Pihenj egy kicsit délután! Majd én vigyázok rájuk– segítette ki édesanyja, és ebéd után elvitte a kicsiket a játszótérre, majd utána a lakására aludni.
Pihenni? Már azt sem tudja, hogyan kell! „Inkább tanulok egy kicsit” – határozta el. Szokatlan volt a csend, ami körbevette. Kifejezetten zavarta, hogy hallja a saját légvételének a hangját. Bekapcsolta a rádiót – és újra leült a könyvei mellé. De hiába, szemei minduntalan le akartak ragadni. Kivett a hűtőből három energiaitalt, egymás után megitta őket.
Pár perc elteltével már érezte is a hatását: minden sejtje rezgésbe jött, szíve vadul kalapált, érzékszervei csúcsra jártak, izmai pattanásig feszültek, idegrendszere ugrásra készen várta a feladatokat, szakadt róla a víz. Őrült iramot diktálva esett neki a tennivalóknak. Négy óra elteltével értek haza a kicsik a nagymamájukkal. Az asszony belépve az ajtón szinte hátrahőkölt a látványtól:
– Te jó Isten! Itt meg mi történt?
– Átrendeztem a lakást – fújtatott kimerülten Ica, miközben elfehéredő ajkakkal kapaszkodott a konyhaszekrény egyik fiókjába.
S valóban: a régi függönyök helyére újak kerültek, a bútorokat össze–vissza cserélgette, a szőnyegeket áthelyezte, a gyerekjátékokat katonás rendbe sorakoztatta, a ruhákat kimosta-kiterítette.
– Ugye milyen hatékony vagyok? – kérdezte büszkén, de fáradtan.
– Igen. Csak egyet nem értek…
– Hm?
– Mit keresnek a kádban a szomszéd gyerekei?
Ica elmosolyodott:
– Kölcsönkértem őket – hiányzott a gyerekzsivaj…