Műanyagmentes július – jól hangzik, nem igaz? Ha a fejlett országok lakosságának egy szép része egy hónapig nem használ egyszer használatos műanyagot, az már négy hét alatt is rengeteget segíthet a bolygón, és tizedelheti a hulladék mennyiségét. Csakhogy az elvet nem is olyan egyszerű gyakorlatba átültetni, sőt, ha nem akarunk rengeteg plusz pénzt és időt erre áldozni, szó szerint lehetetlen egyszer használatos műanyag nélkül élni. Ez pedig nem a mi szegénységi bizonyítványunk, hanem az egész iparágé, ami még az almát is képes háromszoros műanyagcsomagolásba suvasztani.
Amellett, hogy csúfosan elbuktam a műanyagmentes júliusomat (főleg utazás közben, nagyjából lehetetlen megoldani, hogy ne kerüljön bele a szórásba valami rögtön eldobandó műanyag), legalább megbizonyosodtam arról, hogy az, amit eddig tettem az egyszer használatos műanyagfogyasztásom visszaszorítására, nem is kevés – nagyjából ennyi ugyanis az, amit kényelmesen, komoly erőfeszítések vagy plusz rohangálások nélkül be lehet építeni a mindennapjainkba. A júliusi kihívás előtt én korábban az alábbi változtatásokat tettem napról napra azért, hogy minél kevésbé szennyezzem ilyesmivel a bolygót:
- nem vettem zacskót a boltban, helyette vagy többször használatosat vittem, vagy a pénztárosok idegeire mentem,
- fémből készült szívószálat használtam, és kockáztattam, hogy elkapok egy kis száj- és körömfájást a szórakozóhelyeken, de ott sem kértem,
- otthon főztem magamra, így megspóroltam az elviteles dobozokat,
- ahol tudtam, a csomagolásmentes terméket választottam a csomagolt helyett (salátánál például nem is olyan nehéz a dolog, ha zöldségesnél vesszük).
A július elteltével kijelenthetem, hogy nagyjából ez is az a mennyiség, amit plusz rohangálás nélkül az ember kényelmesen meg tud tenni – és, mint tudjuk, környezetvédelmi mozgalom egészen addig lesz csak, amíg a mindennapi kényelmet nem kell feladnunk azért, hogy jót tegyünk a bolygóval. De már ez is sokat segít egyébként: ha azt vesszük, hogy egy ember egy nap csak egy darab műanyagzacskót használ, az egy hónapban már körülbelül 30, egy évben 365.
Ha egy egész budapestnyi embertömeg hagyná el csak a műanyagzacskókat, azzal a legpesszimistább számítások szerint is 640 millió 940 ezer darabtól szabadítanánk meg a környezetünket egy évben.
Szóval, nem kell ezt túlgondolni, de azért érdemes törekedni a minél kevesebb műanyaghasználatra – nem csak júliusban, hanem egész évben.
Az én júliusom a hétköznapokon kívül két nagyon jó barátnőm harmincadik születésnapi bulijából és egy lengyelországi kirándulásból állt, ami azt jelenti, hogy fokozottan nehéz helyzetbe kerültem a műanyaghasználat terén. Míg a mindennapokban kicsit könnyebb megoldani a változtatásokat, többek között azzal, hogy nagyjából minden nap főzök magamra, és vasárnap körültekintően bevásárolok a következő hétre, addig a bulikban és utazások során szinte lehetetlen megoldani, hogy ne kelljen nagyobb mennyiségű műanyaggal találkoznunk.
Az első probléma ott kezdődött, hogy július elsején és másodikán én még Cipruson nyaraltam, a reptéren pedig vagy eldöntheti az ember, hogy szomjan hal, vagy vesz egy műanyagpalackos ásványvizet magának. Nekem a reptéri vécés vízhez nincs gusztusom, így sikerült már az első héten elrontanom a kihívást, de úgy döntöttem, hogy ez nem fogja a kedvemet szegni. Ugyanitt a reptéren egyébként vettünk egy kihangosító speakert, aki később a Jorgosz nevet kapta, az ő csomagolása is csupa műanyag volt természetesen, de megnyugtattam magam, hogy ezt nem dobjuk ki, hanem ebben fogjuk cipelni, tehát legalább nem egyszer használatos.
Az első bevásárlásnál is arcon csapott, hogy a szokásos szupermarketemben mennyi műanyagot veszek még úgy is, hogy viszem magammal a többször használatos zöldség- és gyümölcstáskámat, és hátizsákban, valamint külön erre legyártott táskámban viszem haza a kaját.
Rájöttem például, hogy a jégsaláta is be van csomagolva, a fejes salátát nem szeretem, a feketeerdei sonkát pedig vagy előre csomagoltan, vagy a sparos, szintén műanyagtartalmú csomagolásban veszem meg. Az édességről lemondhatok (legalább a diétámnak jót tesz), ha tésztát, lisztet, vagy bármilyen alap élelmiszert szeretnék venni, vagy elsétálok a csomagolásmentes boltokig (Pesten legalább erre van lehetőség), vagy műanyagcsomagolásban veszem meg. Mivel előbbire sajnos a mindennapokban nem sok időm van, az utóbbit választottam, újfent elbukva a kihívást.
Otthon legalább tényleg nem sok műanyagot használok, teljesen alap élelmiszerekből főzök, és még a kenyeremet is én sütöm az esetek nagy százalékában. Azért hozzátartozik az igazsághoz, hogy a termékek nagy része, amit a mindennapokban használok, szintén műanyagcsomagolásban érkezik (a Szafi termékek például mind műanyagborításúak, és a fent említett tészta, a bulgur, a köles, a chia mag, a különböző magvak is így találhatók a boltok polcain).
A mindennapokat kicsit jobban rendszereztem, és ezzel is megspóroltam magamnak például a nassolás során elhasznált műanyagokat. A szokásos kölesgolyómat például néha megvettem, de csináltam mellette chia pudingot, sütöttem kakaós csigát, és mindig pakoltam gyümölcsöt is, így azért lényegesen csökkent a műanyagfogyasztásom. Figyeltem arra, hogy ha lehetőségem van rá, inkább olyan termékeket vegyek, ami nincs hatvanszor becsomagolva, de még így sem tudtam teljesen elhagyni a műanyagot.
Aztán jöttek a születésnapi bulik, ahol az egyikre például lufit vettem, a másikra úgy érkezett az ajándék, hogy kénytelenek voltunk műanyagot is használni hozzá. Az ajándékzacskók szintén műanyagbevonatúak voltak, és csak a második buliban sikerült időben szólnom, hogy nem kérek szívószálat, az elsőben adták automatikusan. A tortához műanyag tál és műanyag evőeszköz járt, így mostanra egyértelművé vált, hogy ezeket az eseményeket csúfos kudarcként írhatom a számlámra.
Aztán jött a családi krakkói utazás, és bár ezúttal nem repülővel, hanem kocsival mentünk, így sem volt sokkal jobb a helyzet. Ott kezdődött, hogy anyósjelöltem, aki egyébként zseniálisan főz, most rántotthúsos szendvicseket pakolt nekünk az útra, természetesen celofánba csomagolva, de ezeket vétek lett volna nem megenni. Útközben persze műanyagpalackokból ittunk, de ezeket legalább minden nap újra és újra használtuk, mert csomagoltunk magunknak innivalót a városi sétákhoz. Ijesztő volt egyébként, hogy öten összesen minden nap mennyi műanyaghulladékot termeltünk, és akkor még csak a palackokat raktuk össze, a többit nem is. Reggelinél a vaj, a lekvár és a mogyorókrém is apró, egyszeri adagos tégelyekben volt, de legalább a szobákban nem voltak repiajándékok, amiket egyenként csomagoltak volna be.
Krakkóba menet és a hazafelé úton pedig enni is kellett valahol – odafelé még megoldottuk a szendvicsekkel, de visszafelé már a McDonald’s-ra esett a választásunk, ahol természetesen még a műanyagot is műanyagba csomagolták. Fájó szívvel ettem mindent, de itt nyilván nincs lehetőség variálásra, és az se segít, ha a szívószálat nem használjuk – éppen elég műanyag van anélkül is a kajánkon.
Ehhez képest jó érzés végre visszatérni a mindennapokba, megint főzni, és megint kicsit jobban figyelni, de óriási tanulság volt számomra, hogy hatalmas erőfeszítések nélkül ma nincs műanyagmentes élet.
A műanyag annyira beleivódott a mindennapi életünkbe és az élelmiszeriparba (átvitt értelemben és szó szerint is), hogy lehetetlen megszabadulni tőle, hacsak nem teljesen elvakult valaki, és van rengeteg ideje és pénze máshogy élni.
Viszont ha mindannyian elkezdünk egy kicsit kevesebb műanyagot fogyasztani, előbb-utóbb az élelmiszeripar is észreveszi majd, hogy nagyobb marketingértéke van a zöldebb csomagolásoknak, így pedig talán el lehet indítani egy olyan mozgalmat, ami megkönnyíti a műanyagmentes mindennapokat azok számára is, akik nem akarnak mindent négy helyről beszerezni, és lemondani egy rakás olyan dologról, amik most az életük részei.
Képek forrása: AllaSerebrina/Depositphotos.com, amarosy/Depositphotos.com, noblige/Depositphotos.com