Unokanővérem kislánya, Fanni rettenetesen izgága ötéves – két percig sem képes egy helyben meglenni. Sürög-forog, állandó mozgásban van, és be nem áll a szája.
Minden és mindenki érdekli – amivel már számtalanszor kínos helyzetbe hozta édesanyját. Vadidegeneket szólít le az utcán. „Beszélgethetnék veled egy kicsit?” – kérdezi nagy ártatlan kék szemekkel, majd ha emberére akad, hosszú percekig szórakoztatja.
Ami önmagában nem is lenne baj, ha nem lenne a mai világ annyira eltorzult, s nem leselkedne annyi „emberi” veszélyforrás bárkire. (Habár a pedofilokat, a szatírokat meglehetősen nehéz „emberinek” nevezni). Anyja dorgálja is emiatt eleget, de ő folyton elfelejti annak intő szavait. Most is portyázni indul a szökőkút mellett, mi pedig a padon ülve beszélgetünk, de közben figyeljük minden lépését – nehogy baja essen. Egyelőre nincs vész: békésen ugrándozik a szétcsapó vízpermetben.
– … és mondd csak! Neked nincs meleged abban a bőrkabátban? – bökdösi meg hirtelen elhatározással a szökőkút szélén ülő, hosszú hajú, bőrbe burkolózott csupa izom férfi karját.
– ?? – néz az rá szigorúan bozontos szemöldöke alól, majd vállat von, és leveszi a bőrkabátot. – A motoron hideg van – dörmögi egykedvűen, majd nagyot nyújtózkodik. Karján, mellkasán tetovált képek hada kel életre mozdulatától.
– Húúú… – álmélkodik Fanni, majd közelebb lép, és tanulmányozni kezdi. – Látom, Neked sem ment le a filctoll a bőrödről… Nem irigyellek. Mire az anyukád ezt lemossa, üvölteni fogsz, ahogy én szoktam.
… és még a végén azt hiszik, hogy Fannit kínozza az anyukája.