Sokakhoz hasonlóan én is magammal hozom a vidéki családomból azt a mélyen belém ivódott mondatot, hogy „aki nem dolgozik, ne is egyék”. Gyerekkoromban ez nem elvont erkölcsi tétel volt, hanem a mindennapok magától értetődő igazsága. A munka nemcsak kötelesség, hanem mérce is volt: az ember addig volt hasznos, amíg hozzátett valamit a közöshöz. Amíg csinált, termelt, elvégzett.
Ez a szemlélet erős morális alapokat és jó munkamorált adott nekem, ezt nem vitatom. Megtanított arra, hogy vállaljam a felelősséget, hogy számítani lehessen rám, és hogy a munkának súlya van.
Azt ma már viszont nem gondolom, hogy csak az érdemli meg a létszükséglet alapjait, aki aktívan hozzájárul a társadalom működéséhez. Elég csak a gyerekekre, az idősekre vagy a betegekre gondolni, és az állítás máris megdől. Ők nem „haszontalanok”, nem kevesebbek, nem kevésbé érdemlik meg a törődést. Olvass még a témában
„Azért a víz az úr” – 10 ijesztő történet olyanoktól, akik a tengeren dolgoznak
Így készítsd fel magad a vírusokra. Dietetikust kérdeztünk
„Szegények voltunk és sosem volt pénz ajándékra” – Te miért utálod a karácsonyt?
„A menyem összeverekedett a tanújával” Vőlegények szülei a legdurvább menyasszonyokról
Attól vagyunk társadalom, hogy gondoskodunk azokról is, akik magukról éppen nem tudnak.
Hogy nem kizárólag teljesítmény alapján osztjuk az együttérzést és a biztonságot.
Sokáig a munkámon keresztül értékeltem magam
Mégis, ezt a felismerést sokáig nem tudtam magamra vonatkoztatni. Sokáig hittem azt, hogy magamat csak a munkámon keresztül értékelhetem. Esténként rendszeresen végigvettem, mi mindennel végeztem aznap. Ha a lista nem volt elég hosszú, bűntudatom volt. Ha viszont minden tételt kihúztam, sőt még a holnapi feladatokból is előre megcsináltam párat, akkor elégedetten dőltem hátra. Mintha az értékem egyenesen arányos lett volna az elvégzett feladatok számával.
Egy idő után azonban elkezdett motoszkálni bennem egy kérdés: vajon ilyenkor magamat értékelem, vagy a munkát, amit elvégeztem? Ha egy nap kevesebb dolgot csinálok, akkor kevesebb vagyok? Ha beteg vagyok, fáradt vagy egyszerűen csak nincs erőm, akkor ideiglenesen elveszítem a jogomat arra, hogy jól bánjak magammal? Hogy pihenjek, örüljek, létezzek?
Rájöttem, hogy a „hasznosság” fogalmát észrevétlenül összekevertem az önértékeléssel. Hogy nemcsak dolgozni akartam jól, hanem létezni is csak feltételekhez kötve engedtem meg magamnak. Ha teljesítettem, járhatott az elégedettség. Ha nem, akkor jött az önostorozás. Ez pedig hosszú távon nem fegyelmet tanít, hanem szeretethiányt.
A valódi fordulópont az volt, amikor elkezdtem tudatosan tanulni, mit jelent feltételek nélkül szeretni magamat. Ez persze nem egyik napról a másikra ment. Először csak azt gyakoroltam, hogy nem szidom magam egy „nem produktív” nap után. Aztán azt, hogy nem kell mindent megindokolnom: miért pihenek, miért mondok nemet, miért nem csinálok „semmi hasznosat”. Apránként értettem meg, hogy az értékem nem a teendőlistámon szereplő pipákból áll össze.
Ez nem jelenti azt, hogy hirtelen nem tartanám fontosnak a munkát, vagy hogy ne lenne többé alapvető értékem a megbízhatóság. Szeretek jól dolgozni, szeretem, ha számítanak rám, és büszke vagyok arra, amit létrehozok. De már nem ezekből vezetem le azt, hogy mennyit érek. Nem kell kiérdemelnem azt, hogy jól bánjak magammal. Nem kell teljesítenem ahhoz, hogy jogos legyen a pihenés, az öröm vagy az önmagam iránti türelem.
Ma már úgy gondolom: hasznosnak lenni jó dolog. De embernek lenni nem jutalom, hanem alapállapot. És azt, hogy jól bánjak magammal, megérdemlem akkor is, amikor éppen nem csinálok semmi „hasznosat”.
