A nagymamám szemszögéből 26 év valószínűleg hamvas ifjúságot, gondtalan testet és a lehetőségek végtelen tárházát jelöli. Ugyanakkor eljutottam abba a korba, amikor az első éves egyetemisták szeme kikerekedik, ha megkérdezik, mikor születtem.
Nem találtam fel a spanyol viaszt
Ahogy napról napra közeledik a 26. születésnapom, persze nem érzem úgy, hogy feltaláltam a spanyol viaszt, vagy hogy most már képes leszek elmagyarázni az élet értelmét.
De amikor az ember hivatalosan is közelebb van a 30-hoz, mint a húszhoz – persze, matematikailag a 25. szülinapom óta közelebb vagyok, de most ez már években is látszik – mégis csak elgondolkodik, mire jutott eddig.
Úgyhogy én is összeszedtem, mi az, ami az élet nagy dolgairól eddig meghomályosodott számomra.
Nem késtem le semmiről
„Nem vagy még olyan sokkal lemaradva!” – mondta vigasztalóan egy egyetemi csoporttársam, amikor megtudta a koromat.
Nem mintha addig azt gondoltam volna, hogy le lennék maradva. És nem csak azért, mert az alapdiplomám és a mesterképzésem közötti 4 évet munkával és tapasztalatszerzéssel töltöttem, hanem azért is, mert rájöttem: tényleg soha nem késő valami újba kezdeni.
És mert a szorongás, hogy valamiről lemaradunk, egyáltalán nem produktív.
Ha valamit szeretnél, akkor tedd meg. Akkor, amikor szeretnéd. Amíg az élet tart, addig mindig van egy újabb dobásunk.
És szerintem sokkal többször van úgy, hogy lemaradunk a pillanatról, nem élvezzük ki azt, amit a ma ad, mert fejben már a holnapra gondolunk. És félünk, hogy lemaradunk róla.
Nem kell, hogy mindenki szeressen
Régebben komoly lelki vívódást okozott, hogy nemet mondjak valakinek. Vagy akár csak hogy megmondjam, ha valami nem tetszik, és nem akarom csinálni.
Vagy hogy egyszerűen nem értek egyet azzal, amit valaki teli szájjal hangoztat az arcomba. Mert akkor lesznek, akik nem szeretnek majd.
Aztán rájöttem, hogy mindig lesznek, akik nem szeretnek, és ha ebbe belenyugszom és elfogadom, hatalmas tehertől szabadíthatom meg magamat. Persze, nem azt mondom, hogy nem érdekel, ki mit gondol rólam.
Emberek vagyunk, közösségben élünk, mindig számít, mit gondolnak mások. De nem mindenki.
Meg kell hallani a kritikát, meg kell hallani az érdemes gondolatokat, de mi értelme egy kényelmetlen szerepbe erőltetned magadat, hogy szeressen valaki olyan, akit valószínűleg te sem nagyon szeretsz?
Lesznek, akik jobbak nálam
Valaki egyszer azt mondta nekem, ha te vagy a legokosabb ember egy szobában, akkor rossz szobában vagy. A könnyű utak nem tanítanak új dolgokra.
Természetes, ha olyan területeket keresünk az életben, ahol sikereket érhetünk el, de fölösleges csendben szorongani egy sarokban, nehogy kiderüljön, hogy valamiben nem mi vagyunk a legokosabbak.
Ha kérdezel, tanulsz. Ha okos emberek vesznek körül, tőlük is tanulsz. Ha ők közben rosszat gondolnak rólad? Az róluk állít ki szegénységi bizonyítványt. A tanulás és a fejlődés nem lóverseny.
Valami, amit magadért teszel, és amit mindenki más is tesz – és miközben te attól tartasz, hogy mások okosabbak nálad, lehet, hogy ők meg a te jelenlétedben szoronganak.
Az élet nem igazságos
Hiába zengünk ódákat a kemény munkáról meg a tanulásról, az a helyzet, hogy te a lelkedet kidolgozhatod azért, hogy megkapd a felét annak, ami másoknak az ölébe hullott, és úgy tűnik, nem is tudják, mennyire szerencsések.
Ezen lehet keseregni, lehet rajta bosszankodni, de akkor is így lesz. A saját sorsodnak azonban te magad vagy a kovácsa, és a lehetőségeidből azt hozol ki, amit akarsz.
Ahelyett, hogy azt fájlalod, mit kaptak meg mások, légy hálás azért, ami neked megadatott, és legyél büszke arra, amit munkával szereztél.
Nem baj, ha nem tudod, mi lesz
Amellett, hogy lassan elkezdett körvonalazódni előttem, hogy mégis mit és hogyan szeretnék, és lassan azt is kitalálom, hogy ezeket a dolgokat hogyan valósíthatom meg, még mindig van egy csomó dolog, amiről fogalmam sincs, hogyan lesz.
Mikor akarok gyereket? Hány gyereket akarok? Akarok én gyereket? Hol akarok lakni? Hol engedhetem meg magamnak, hogy lakjak? Hol van a megvalósíthatóság és az akarat közös metszete, ahol boldogan lakhatok?
Kivel akarok ott lakni? Mindig írni akartam, most írok, de mindig írni akarok majd? Nincsenek válaszaim. De nem is kell, hogy legyenek. Majd menet közben kitalálom.
Mert lassuló anyagcsere ide, első szarkaláb oda, az életben mégis az a jó, hogy van. És hogy mindennap örülhetsz neki. Bárhogy is alakul.
