Emberemlékezet óta nem volt olyan különleges helyzet, mint amilyet most már több mint egy éve tapasztalunk. Szülőként mindezt megélni pedig sok szempontból teljesen más lehet.
Kisgyerekkel otthon lenni a kijárási korlátozások alatt egyszerűbb, mert
- sosem érzem magam magányosnak, ha a tágabb családdal, barátokkal nem is igazán van most lehetőségünk találkozni, a számomra legfontosabbak akkor is itt vannak velem. Nem kell messzire mennem egy ölelésért vagy egy nagy pusziért.
- mindig van miért felkelni, ami azt illeti, egy csilingelő hangocska minden reggel gondoskodik arról, hogy időben induljon a nap.
- amikor a naptár napjai egybefolynak, akkor is könnyebb napirendet tartani, hiszen a gyerek megszokott dolgai most is ugyanúgy követik egymást. Az ebéd, az alvásidő vagy éppen az esti szertartások most is rendszert adnak a mindennapoknak.
- állandó emlékeztetőm van arra, hogy ha néha nehéz is, a legfontosabb itt van, és minden nap okom van a hálára, a boldogságra.
- ha néha el is kap a rossz kedv, nem tarthat sokáig, elvégre senki nem tud mélabús maradni, miközben egy plüss kacsával meg egy játékmackóval bábozza el a Hattyúk tavát a kanapé mögül.
- ha megannyi programról és lehetőségről le is kell mondanunk, mégis minden napra jut valami esemény. Látni, ahogy a gyerekünk napról napra fejlődik, egyre többet tud, egyre ügyesebb és okosabb amúgy is mindent felülmúló érzés.
- amikor látom rajta, hogy boldog, az számomra is jó emlékeztető, hogy bár nagyon sok dolog hiányzik, mégis az, ami igazán fontos a boldogsághoz, itt van a négy fal között, velem.
Ugyanakkor kisgyerekkel néha sokkal nehezebb a karantén, mert
- egy világot éppen felfedezni készülő gyereket nem egyszerű lekötni a lakáson belül vagy a parkban sétálgatva. Minden nap nagyon komoly energiákat kell tenni abba, hogy fizikailag és mentálisan is az életkorának megfelelő stimulációt kapjon.
- nem dőlhetek hátra, nem nézhetek sorozatmaratont és nem aludhatok 11-ig, amikor úgy döntök, éppen elegem van az egész járványból, mert állandó, 24 órás feladatom van.
- a karantén előtt egy újszülöttel voltam itthon, aki a szoptatás miatt az állandó jelenlétemet igényelte. Most, amikor már néha-néha pár órára itt hagyhatnám mondjuk az apukájával is, hogy kicsit beüljek valahova a barátnőimmel, nem tehetem ezt meg. A „karantén” nálam már jóval hosszabb ideje tart, és ezt érzem is magamon.
- nem támaszkodhatok a nagyszülők, rokonok segítségére. Talán még ennél is rosszabb, hogy találkozni sem tudunk velük, így nagyon fontos pillanatokból maradnak ki.
- sok közös programról kell lemondanom, amire pedig nagyon vártam, hogy elmehessünk. Most nem kereshetjük fel a Szabó Ervin Könyvtárban a gyerekrészleget, nincs legkisebbek mozija a Puskinban és nincs Ringató sem. Ezeknek az élményeknek a kimaradása pedig azért is különösen fájdalmas, mert soha többet nem lesz 2 éves a lányom. Olyan élményeket veszítünk most el, amiket soha többé nem tudunk ugyanígy pótolni.
Szóval anyukák, apukák, tartsatok ki! Gyűjtsétek az emlékeket, ahol csak lehet, és gondoljatok arra, hogy hamarosan találkozunk, és együtt nézhetjük, ahogy a gyerekeink elkezdenek felfedezni egy biztonságos világot!