A büfé környékén mennyei illatok lengték körbe az arra járókat: fokhagymás sült hús, jóféle házikolbász, aprópecsenye sistergett az edényekben; hófehér vastag kenyérszeletek, és savanyúságok szín kavalkádja csábította evésre az embereket.
A hajlott hátú idős férfi is beállt a sorba – szemlátomást régen ehetett ilyesmit, mert a büfés minden mozdulatát nyomon követte tekintetével, s olyan hatalmasakat nyelt, hogy még az utca túloldalán állók is hallhatták. Végre ő következett
– Adna nekem 200 forintért egy kis kolbászt, és egy szelet kenyeret – suttogta elhaló hangon,s a pultra tette a kezében szorongatott aprópénzt.
A büfés kacagni kezdett.
– Menjen már, tata! 200 forintért még a mérleg nyelve sem mozdul meg! – mondta gúnyosan, majd látva, hogy a sorban állók nem találják ennyire viccesnek, elkomolyodott.
– Na, jó! De ebből ne csináljon rendszert, mert még meggazdagodom! – mondta, majd levágott egy tizenöt centis darabot a kolbászból, mustárt kanalazott mellé a papírtálcára, s két nagy szelet kenyérrel szervírozta. Az idős férfi hálásan nézett rá.
Mindannyian tudtuk, hogy miért.