Az elmúlt időszakban igyekszem gyakorolni egy elme trükköt, más néven mantrát. A nap végén, mikor lefekvéshez készülődőm, átpörgetem a történteket újból a fejemben, csak ezúttal igyekszem észrevenni a legapróbb jó dolgokat is, amik megestek velem. Sajnos az emberek többsége átsiklik az elsőre talán jelentéktelennek tűnő dolgokon, pedig gondoljunk csak bele, a kapcsolatunk elején mennyit számított egy kedves ölelés, egy elejtett bók vagy egy szerető csók. Évek múltán is ugyanúgy kéne értékelni az apróságokat, mint ha azt elsőre élnénk át!
A rossz napunknak tényleg a párunk az okozója?
Az előbbi okfejtésből következik, hogy a rossz napok sem feltétlenül a párkapcsolatunkhoz köthetők. Egy feszélyezett időszak a munkában bőven elég ahhoz, hogy olyan veszekedéseket indukáljunk a társunkkal, amik lényegében megalapozatlanok. Ugyanakkor, néha előfordul, hogy pontosan a megtelt hócipő segít minket hozzá, hogy végre kimondjuk azokat a dolgokat, amik a szívünket nyomják már egy ideje. Ebben az esetben is tudnunk kell mérlegelni, hogy jelentéktelen-e a veszekedés tárgya, vagy éppen egy mélyen elásott tüske, ami mára hatalmas lyukat fúrt maga köré.
Megtörtént a hibajavítás?
Fontos kérdés, főként akkor, ha úgy érezzük, valóban a rossz napok vannak többségben, és nem csak mi fújtuk ekkorára a lufit, hanem valós gondokon alapulnak a nézeteltérések. Ekkor kerül sor a számvetésre, mikor megállapíthatjuk, hogy a problémákból mennyire találtunk közös erővel megoldást, és azt valóban alkalmazzuk-e. Olvass még a témában
Mikor az ismertségi körömből valaki tanácsért fordul hozzám ebben a témában, gyakran ér a felismerés, hogy az adott illető elért az utolsó kérdésig, de nem tudja valósan átlátni a dolgokat. Szerintük minden hiba kijavításra került, mégis éreznek valami kételyt. Sokuknál ugyanaz a probléma gyökerezik a legtöbb konfliktus mögött a párjaikkal, ők mégsem képesek ezt belátni. Ez lenne a mérleg másik nyelve, mikor az elvakultság okozza azt, hogy valaki nem észleli reálisan a gondokat. Ezek a személyek hiába pörgetik újra és újra magukban a fent említett kérdéseket, amit a párjuk elvesztése- vagy a magánytól való félelem miatt éreznek, sosem juttattja el őket a megfejtésig.
