Készülj fel az európai történelem egy olyan fejezetének megismerésére, amiről valószínűleg még soha nem hallottál.
Ez a meggyőződés – miszerint az emberi test erőteljes gyógyforrás volt – segített eltörölni a tetemgyógyszer alkalmazása körüli esetleges tabukat. A gyógyszeres kannibalizmus széles körben elterjedt és kulturálisan elfogadott volt. Valójában még a pápák is támaszkodtak a holttestekből származó gyógyszerekre, és a korban ebben senki nem látott semmiféle szenzációt.
Alapvetően az emberek azért támaszkodtak a holttest gyógyászatára, mert sok esetben valóban látták, hogy működik. A porított vér serkentheti az alvadást (valójában bármilyen por állagú dolog ezt tenné), és ha a zsírt kennek a sebekre, az bizonyos fertőzésekkel szemben egyfajta védelmet jelenthet. Természetesen ezek az anyagok nem azért voltak hatékonyak, mert emberi eredetűek voltak, de meggyőzték a betegeket és a népességet a hatékonyságukról.
Kirívó kettős mérce
Természetesen abban a pillanatban, amikor valamit „kannibalizmusnak” nevezünk, tabu lesz. Ez a szó igazolhatóan negatív jelentést hordoz magában. Sok tudós éppen ezért használja ezt a szót a holttestgyógyászattal kapcsolatban, mert ezzel rávilágít az azt övező iróniára.
Ugyanakkor Európa-szerte csontporokat és emberi hússzeleteket vásárolt a nép, hogy gyógyítsák magukat. Ugyanezek az európaiak különösen megvetették az újvilági bennszülöttek „kannibalisztikus” gyakorlatát. A krónikások különös meséket adtak elő (és gyakran fabrikáltak) más népek „barbár” gyakorlatáról.
Például Kolumbusz Kristóf meséket mondott a háborús „Caniba” emberekről, akik „embereket ettek”. Az aztékok spanyol beszámolói tele vannak kannibalizmus-történetekkel. A kutatók viszont nem találtak végleges bizonyítékot arra, hogy ez szokás volt. (Lehet, hogy a kannibalizmus alkalmanként előfordult az ellenség megalázására, de vannak arra utaló bizonyítékok is, hogy a spanyolok találták ki a mítoszt.)
A „kannibalizmus” témája politikai eszköz volt az európai keresztények számára, akik okokat kerestek az Amerika, Afrika és a világ más részein történt inváziójuk felmentésére. Úgy tűnt, hogy ez tagadhatatlan bizonyíték mások „vadságára”, és engedélyt adott az úgynevezett „civilizációs misszióra”. Eközben az európaiak saját gyógykezelési módszerei elkerülik a „kannibalizmus” címkét, és a „múmia” vagy egyszerűen csak a „gyógyszer” jóindulatú skatulyáiba tartoznak.
Néhány kora újkori író tisztában volt ezzel a képmutatással. „A kannibálokról” című esszéjében Michel de Montaigne is rámutatott az európai kettős mércére. „Mindenki barbárnak nevez mindent, ami a saját hazájában nincs gyakorlatban” – írta.
A tizennyolcadik századra a holttestgyógyászat kezdett kimenni a divatból, bár a 19. században még mindig rengeteg ember használta. A holttestgyógyászat hanyatlásának oka sok volt, ám a gyakorlat máig ékes példája annak, hogy mennyire befolyásolhatja egyes dolgok megítélését az, hogy milyen névvel illetjük őket.