– Nézze, Kedves! Milyen szép ágynemű! Odaadom darabját 3000 forintért – lép oda hozzám szívélyesen mosolyogva a madárcsontú asszony, a vállán hatalmas áruval tömött táskával, kezében a felkínált ágynemű garnitúrákkal.
– Köszönöm. Nem kérek – felelem, és igyekszem tovább.
– Dehogyisnem! Higgye el, jól jár vele. Fogja meg, milyen selymes az anyaga!
– Nem kell. Van otthon belőle elég…
– Hja, Kisasszonykám – ágyneműből sohasem elég. Odaadom 4000-ért a kettőt. Nem drága – tuszkolná a kezembe, de nem hagyom magam:
– Mondtam már! NEM KELL! – kezdek dühös lenni, de őt, ez cseppet sem zavarja.
– Ne tessék már mérgesnek lenni – én csak jót akarok magának! Ilyen árut nem vesz a kínaiban, ez valódi török szövet. Minőség – bizonygatja. Nem szólok, nyelem a mérgem. Odaérek az autómhoz, ő piócaként a sarkamban lohol.
– Tudja mit? Mert olyan szimpatikus nekem odaadom 2000-ért a kettőt. Alkalmi vétel…
– Nem szeretnék durva lenni magához, de már ezredjére mondom: nem kérek semmiféle ágyneműt. Miért nem lehet ezt megérteni? – emelem fel a hangom.
Az asszony sértődötten hátrálni kezd:
– Jól van, na! Nem kell azért kiabálni! Csak szerettem volna ennivalót venni a beteg unokámnak. Maga is jól járt volna, meg én is…– szipogja halkan, és letöröl egy könnycseppet az arcáról.
Célt ér.
– Na, jó! Adja ide! – kifizetem a 2000 forintot.
– A Jóisten áldja meg a kedvességét – hálálkodik.
Percekig ülök a kocsimban magam elé meredve – mellettem a két ízléstelenül tarka ágyneműgarnitúrával. És tudom: sikeresen beetettek. Ahogy a mögöttem parkoló középkorú férfit is, és ki tudja, hogy aznap még hányakat.