A sofőr képtelen volt kikerülni a megállóban dísztelenkedő kátyút. A busz kerekei hatalmas nyekkenéssel huppantak bele a víztócsába, nem kis riadalmat keltve a várakozó emberek között. A legelöl álló idős néni – koránál fogva – nem tudott „elugrani” a sáros víznyelvek elől – megadóan vette tudomásul, hogy megkíméltnek nem mondható, de tiszta szövetkabátjára óriási foltokat festenek a vízcseppek. A mögötte álló lányok vihogva méregették, majd türelmetlenül előrenyomultak az ajtóhoz, csaknem feldöntve tolakodásukkal a nehezen mozgó asszonyt.
Végül egy kisgyermekes anyuka szánta meg: segített neki felszállni a buszra. A lányok az ötödik sorban ültek le, kényelmesen elhelyezkedtek, táskájukat hanyag eleganciával a lábukhoz dobták – félig kilógatva az ülések közötti vékony sávra – s vadul rágózva hangosan kacarásztak.
– Ja, még jó, hogy előttünk állt a mamika – felitatta a nagyját a víznek-, mondta a szőke, s egyáltalán nem zavarta, hogy a kérdéses személy pont mellette kapaszkodott, nehogy elessen. – Minek indul az ilyen útnak? Csak feltartja azokat, akiknek dolga van.- méltatlankodott a barna, de nem mert felnézni. – Mert ingyen utazik, potyázik – ironizált a szőke nevetve, majd témát váltott: bulik, fiúk, éles kritikák, rosszmájú irigykedő megjegyzések, buta beszólások következtek.
Mi – a körülöttük lévők – akaratlanul is részesei lehettünk annak, mi minden foglalkoztatta őket éppen aznap.
– Na. Most már leülhet a néni!- felkiáltással, négy megállóval később szálltak le.
A Tanítóképző patinás épülete előtt. Furcsa módon mindannyian végigkísértük a tekintetünkkel úti céljukat: s igen. Bementek az épületbe. A sors irgalmazzon gyermekeinknek.