Így születik meg egy csodálatos mesekönyv – interjú Vadadi Adriennel

Így születik meg egy csodálatos mesekönyv – interjú Vadadi Adriennel

Címlap / Életmód / Pénz és hivatás / Így születik meg egy csodálatos mesekönyv – interjú Vadadi Adriennel

Mikor tudatosult benned, hogy az írás a te utad?

Ez fura történet. Hosszú ideje voltam már óvónő, amikor azt éreztem, kellene valami más is. Valami szellemi elfoglaltság, de nem tudtam, mi lehet az. Elmentem egy látónőhöz, tőle tudtam meg, hogy az írás lehet az én utam. Kellett még néhány év, hogy el is higgyem, bele merjek vágni, beiratkozzak az újságíró suliba, tanuljak írást, megérezzem, hogy felemel, de igaza volt. De nehéz volt választani az óvónőség és az írás között.

Fotó: Sándor Kata

Mi adta az ötletet az első mesekönyved megszületéséhez?

Abban az oviban, ahol dolgoztam, volt egy kislány, aki nagyon nehezen tudott barátkozni. Sokat szomorkodott amiatt, hogy vele nem játszik senki. Neki írtam az első mesém. Megjelenítettem az óvodás csoportunkat, benne Leát, akit a középpontba helyeztem. Mindenki a barátja volt, a gyerekek figyeltek rá, körülötte forgott minden. Szép volt látni milyen hatással volt rá is és a többiekre is, amikor hallgatták a mesét! 

Persze ettől még nem lettek Leának barátai, de abban a pár percben, amíg a mesét hallgatták, csillogott a szeme, a gyerekek pedig mosolyogtak rá, meglátták egy számukra ismeretlen oldalát. Amikor vége lett a mesének, mindenki megrohamozott, hogy írjak még többet. Így születtek az első ovis mesék, amik mind bele is kerültek a Leszel a barátom? című kötetbe.

Mennyire tartod fontosnak, hogy egy mese ne csak szórakoztasson, de tanító szándéka is legyen?

Bevallom őszintén, soha nem ülök le azzal mesét írni, hogy én most megtanítok valamit az olvasóknak. Ami engem érdekel és mozgat, az az érzelemvilág vizsgálása. Belenagyítani egy-egy szinte észrevehetetlen pillanatba, és megmutatni azt, hogy mi játszódik le a gyerekek lelkében. Mint amikor Petinek rossz napja van és buldózerként közlekedik a csoportszobában. Számomra nem az a fontos, hogy mit tesz, hogy belerúg más tornyába, hogy fejbe vágja Zétényt a kisautóval és beleköp Bianka paradicsomlevesébe, hanem az, hogy milyen háborgató, milyen elviselhetetlen érzés az, amikor felmegy bennünk a pumpa. 

Vagy hogy milyen az, amikor valaki válogatós, és felfordul a gyomra, a nem szeretem ételeknek még a látványától is. De írok arról, milyen az, ha hiányzik az anyukánk, milyen elhagyatott érzés, ha ellenünk fordul a barátunk, milyen szenvedés az ágyban feküdni, amikor nem vagyunk álmosak…

Nekem fontos, hogy beszélni tudjak az érzelmeimről, legyenek rá szavaim és ki tudjam őket fejezni, mert azzal a saját önvalómat tudom megfogalmazni.

Ezt a képességet szeretném a meséimmel a gyerekeknek is átadni. Az, hogy végül minden mese végén megoldás kerekedik, csak következmény, nem pedig tanító szándék.

Mely dolgok nélkülözhetetlenek szerinted egy igazán jó mesekönyvhöz?

Egy jó témafelvetés, a humor, a könnyedség, a mély érzelemvilág, a szokatlan megoldások, a pozitív végkifejlet. 

Fotó: Sándor Kata

Mennyi időt töltesz el hetente írással?

Amikor épp dolgozom valamin, szeretek minden nap foglalkozni vele. Persze olyankor éjjel-nappal a fejemben jár a történet, de jó ránézni, szöszmötölni a szöveggel is. Amikor épp nem dolgozom semmin, akkor megengedem magamnak, hogy ne csináljak „semmit”. Járok a világban, sétálok a természetben, találkozom barátokkal, 5 ritmust táncolok, picit kertészkedek is, mostanában pedig eljárok önkénteskedni. Szóval töltődöm, hagyom, hogy hasson rám a külvilág, hogy amint elérkezik az idő egy újabb történethez, legyen mit írni.

Milyen környezetben szeretsz a leginkább írni?

Csendre, rendre és egyedüllétre van szükségem. Ezért itthon írok. Mindig van kedvenc helyem. Megfigyeltem már, hogy ha elkezdek írni egy történetet a kanapén, akkor azt ott is fejezem be, még akkor is, ha két hónapig tart. De írtam már a földön ülve és az ágyban is. Amikor viszont elakadok, menni kell! Olyankor fogom a kutyámat és sétálunk egyet. Általában az első tíz méter után megszületik a megoldás a fejemben, átlendülök a nehézségen, és alig várom, hogy újra a laptop előtt üljek.

Hogy érzed, melyik korosztályt szólítod meg a legkönnyebben? 

Mivel oly sok évig voltam óvónő, az ovis gyerekeket kívülről-belülről ismerem. Ha új társaságban vagyok, és vannak ott gyerekek, mindig velük ismerkedek először össze, csak utánuk a szüleikkel, mert az nekem könnyebben megy. Januárban két napot a Sínai-félsziget sivatagában, egy beduin családdal töltöttem. Nem beszéltük egymás nyelvét, a szülők tették a dolgukat, a férfi tüzet rakott, éjszakai szállást készített, vízipipázott, az asszony főzött, kenyeret sütött, én pedig kívülállónak és feleslegesnek éreztem magam.

Így hát odaültem a gyerekek közé és megtanítottam nekik a kő-papír-olló egy másik változatát, a nyuszi-répa-puskát. Lett olyan hahotázás, hogy követték más szavak nélkül játszható játékok is. Még másnap reggel is azt játszottuk, közben pedig éreztem, hogy az anyukájuk is befogadott a köreibe engem. Az írásban is a kicsikkel való kapcsolódás megy a legkönnyebben.

Fotó: Vadadi Adrienn

Melyik mesekönyved áll a legközelebb a szívedhez?

Mindig az, amelyiket írom. Szerettem az ovis meséket, imádtam az Alma utca 22-t, az Öten a Kőhegyen-t, de teljesen felvillanyozott, amikor a Kockacukor lovassuli-ban Lópaci bőrébe bújtam, vagy Matricás Lacival rabolni jártam. 

Az írói munkád során melyek voltak számodra az eddigi legkedvesebb visszajelzések?

Egyszer leveleztem egy másodikos kislánnyal. Író-olvasó találkozón ismerkedtünk meg, ott cseréltünk címet. Onnantól kezdve időről időre írtunk egymásnak, rendes papírra, borítékba, bélyeggel. Olyan jó volt látni, amikor megjött a posta! Az élet fontos dolgairól beszélgettünk, melyik a kedvenc színünk, milyen sütit sütünk a Mikulásnak… De kaptam apukától levelet, aki arról írt, hogy egy pokoli időszakában a meséimen keresztül tudott kapcsolatot teremteni a lányával. Tanár nénitől, aki azt mesélte, hogy Alma utca 22. lázban ég az osztálya. Minden visszajelzés nagyon jól esik, főleg mostanában, hogy kevesebb a lehetőség író-olvasó találkozóra menni.

Fotó: Sándor Kata

Milyen jövőbeli terveid vannak? 

Az újévi fogadalmam az, hogy idén sokat fogok írni és utazni. Még csak március van, de eddig sikerült megvalósítani!

Nyitókép: Sándor Kata

Kövesd a Bien.hu cikkeit a Google Hírek-ben is!

Még nem szólt hozzá senki. Legyél te az első!

    Írj egy hozzászólást