Női vonalak – avagy a nőiesség diszkrét bája: Interjú Nagy Natáliával ideálokról, szépségről, meztelenségről

Női vonalak – avagy a nőiesség diszkrét bája: Interjú Nagy Natáliával ideálokról, szépségről, meztelenségről

Címlap / Kikapcsolódás / Közélet / Női vonalak – avagy a nőiesség diszkrét bája: Interjú Nagy Natáliával ideálokról, szépségről, meztelenségről

Nagy Natáliával, akit ma már nemcsak színésznőként, hanem meseíróként is ismer a magyar közönség, 50. születésnapja alkalmából beszélgettünk többek között ideálokról, a természetes női megjelenés felvállalásáról, és a Me Too-mozgalomról is.

Téged a nagyközönség mint szép nőt könyvelt el, de a legtöbb nő önmaga legnagyobb kritikusa. Te hogy állsz ehhez a kérdéshez, milyennek látod a külsődet?

Valószínűleg én is hasonlóan álltam az enyémhez, mint általában a nők a saját külsejükhöz. Popper Péter mondta egyszer, hogy a nők sosem elégedettek magukkal: van, amit túl kicsinek találnak magukon, van, amit meg túl nagynak. Ma már úgy gondolom, hogy amit régen túl kicsinek vagy túl nagynak láttam magamon, egyszerűen el kellett volna fogadnom.

Számodra kik voltak a „szép nők”? Kiket láttál legszebbnek fiatalabb korodban?

Elég hosszú a sor. Gyerekkoromban Agnetha Falskoggot az Abbából, Szűcs Judith-ot, Whitney Houstont. A színésznők közül Sophie Marceau-t, Liv Ullmannt, Juliette Binoche-t, később Naomi Watts-ot. Abban mind megegyeztek, hogy a küllemük bennem összemosódott a színészi játékukkal, hangjukkal, amit mindegyiküknél nagyon szerettem. De hasonlóan szépnek tartottam az inkább „érdekes nőkként” emlegetett Barbra Streisandot, Glenn Close-t. Még ma is vonzónak és szépnek látom őket a szabálytalanságukban.

Rajongó típus voltál? És, ha igen, kik voltak rajongásod tárgyai és mi alapján?

Igen, ma is az vagyok. Nagyon szerettem és szeretem azt a típust, aki az ösztönössége és könnyedsége mellett tudatos és akinek a fizikum is fontos. A kreativitása mellett ezért becsültem Madonnát is, vagy a magyar színésznők közül Udvaros Dorottyát és Jordán Adélt is. A férfiak közül Robert de Nirót, Jeremy Irons-t, Mads Mikkelsent, Leonardo di Capriót kedvelem. Utóbbit azért külön is, mert a környezetvédelemért is aktívan kampányol. 

pastedGraphic_1.png

Kiket szeretsz olvasni, milyen zenét hallgatsz?

Fodor Ákos haikuit és Murakami Haruki valamint Michel Houellebecq regényeit. A zenészek közül pedig akit húsz éves korom óta töretlenül imádok, és minden korszakában, valamennyi stílusában elbűvöl, Sting. 

Sok férfi és bizonyára jópár nő számára Te is egy ilyesmi ideál voltál, több férfirajongód említette, hogy gyakorlatilag miattad jártak L’art pour l’art Társulat estjeire. Részben persze azért, amit a három fiú bemutatott veled a színpadon, de részben meg azért a színfoltért, amit Te, mint nő hoztál az előadásokba. Ez mennyire volt koncepció a Társulat részéről?

A fiúk döntésében, hogy meghívtak a csapatukba, nyilván szempont volt az is, hogy valaki a női energiákat is áramoltassa közöttük illetve a színpadon, és lehetőség szerint ezt nő tegye. Ami pedig a rajongókat és a felém irányuló figyelmet illeti: meglepetésként ér, amikor ma meglett családapák, középkorú férfiak azzal rukkolnak elő, hogy én voltam fiatalkoruk nagy szerelme. Az meg még jobban zavarba hoz, amikor helyes huszonéves srácok állnak elém a régi felvételeimre hivatkozva, és vallják be, hogy odavannak értem. De persze nem mondom, hogy ez nem esik jól…

Szóval annak idején én tényleg nem igazán hittem, hogy nemcsak színésznőként hatok a férfiakra. Azt tapasztaltam, hogy Andrást és Robit /Laár András és Dolák-Saly Róbert – a szerk./ akkoriban sokan ostromolták, ami nem csoda, hiszen ők, mint helyes pasik a fénykorukat élték, és nemcsak a színpadon, hanem a csajok körében is nagyon népszerűek voltak. Én is kaptam persze néhány szerelmes levelet, és akadt pár fiú, aki megvárt az előadás után, de úgy gondolom, hogy aki szívesen járt az előadásainkra és rajongónk volt, elsősorban az előadásainkért és a csapatunkért lelkesedett. 

A férfiak és nők közti kapcsolat illetve a szex központi témája volt a társulat valamennyi dalának és jelenetének.A Holló Színház első előadásában például azt énekeltem, hogy „Minden sperma drága, minden sperma szent, és ha egy is elvész, Isten mérges fent.” Húsz éves voltam, és persze nem szabad elfelejteni, hogy 90-es években és Magyarországon éltünk. Szerettem ezeket a merész szövegű, ám lágy és kedves hangzásuk miatt mégis romantikus dalokat. Ezért imádtam énekelni a Galla-Dolák szerzeményt, A bálterembent is, és hálás vagyok Laár Andrásnak is a Bombanőért, a tündéri Lakatos Móninak pedig a dal koreográfiájáért.

Külső szemmel egyértelmű, hogy abban az időben felfokozott rajongói hangulat irányult feléd is. Mennyi jutott el ebből a hangulatból a rajongás „tárgyához”, jelen esetben hozzád?

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem sok, mert idővel én is éreztem, hogy részese vagyok ennek a felénk irányuló szeretetnek. A dupla teltházas előadásainknak vastapsos, ünneplős, gyakran őrjöngős volt a fogadtatása. Vidéken az öltözőink előtt nem egyszer sorban álltak a rajongók autogramért, és az előadás után a sörözőkben is fürtökben vettek körül bennünket a fiatalok, akikkel jókat dumáltunk, nevettünk, sokszor hajnalig. 

Miközben a magyar színészvilág majdnem teljes egésze megmutatta már magát meztelenül, félmeztelenül filmben, színpadon, te a moziban és a színházban meglehetősen konzervatívnak számítottál, sosem vetkőztél. 

Ugyanakkor többen őriznek rólad olyan emlékeket, miszerint előadás után lazán átöltöztél a kellékesek előtt, vagy épp még fiatalon, melltartó nélkül, áttetsző fehér felsőben táncoltál a színpadon. Ez a kettősség hogyan áll össze nálad? 

A színpadon illetve a díszletek mögött más jelentést kap a gátlástalanság fogalma, mint a magánéletben. Egyébként amit említesz, az egy kis balettozás volt fehér dresszben, tüllszoknyában a ’88-as Farkas a mezőnben. Színpadon sosem vetkőztem, de a kulisszák mögött annál többet. Gyorsöltözéseink voltak, leginkább azért, mert a L’art pour l’art Társulatban és a Holló Színházban is négyünkre jutott az összes szerep, a rövid „szkeccsek” pedig – ahogy Galla Miki akkoriban sajátos, rezegtetett hanglejtéssel hívta a jeleneteket – gyorsan váltogatták egymást. Egy fekete molinóval választottuk el egymástól a színpadi játékteret és az öltözőnek kinevezett teret, és amögött a függöny mögött kellett pár perc alatt átvedlenünk a következő műsorszám jelmezébe. Ekkor én nem foglalkoztam azzal, hogy éppen ki van körülöttem. Lehet, hogy a háttérben dolgozó ügyelő, díszletező többet kapott belőlem, mint a közönség. Már ami a fizikai valómat illeti. Ezt akkor tudtam meg, amikor már több éve ugyanabban a színházban játszottunk. Volt néhány pasi, aki megköszönte évad végén, hogy nem unatkozott a háttérben sem. Persze néha a közönség is bepillantást nyerhetett a kulisszák mögött zajló élet rejtelmeibe, amikor éppen a ki-bemászkálás miatt fennakadt a molinó, és egy másik „előadásból” is ízelítőt kaphatott. Valószínű, többek között ez is azok közé az apróságok közé tartozott, amik az előadásaink báját adták.

Egy régi interjúban olvasni tőled egy jelenetet, amikor is a fiúk azt tervezték, hogy meztelenül mennétek ki a sötét színpadra, majd felkapcsolnák a reflektort… És te ezt az ötletet nagyon elvetetted. Később viszont már úgy nyilatkoztál róla, hogy lehet, hogy már vállalnád. Adja magát tehát a kérdés: mit gondolsz a színpadi meztelenségről?

Nem is emlékeztem már erre, pedig tényleg felvetődött. Kár, hogy nem került rá sor. Vicces lehetett volna. Igazából én a színpadon vagy a vásznon hosszan meztelenül nem szerepeltem volna, de becsülöm azokat, akik a szerepük kedvéért megtették. Én – ha úgy tetszik – a Társulat és a Monty Python szövegeivel „verbálisan vetkőztem” inkább. Például az Osztályfőnöki óra című jelenetben, vagy A férfi című tudományos értekezés vagy éppen a Bombanő és a Bálteremben című dalok előadásakor. 

Amikor épp a csúcson voltál, megkeresett-e a Playboy és, vállaltál volna-e meztelen magazin fotózást? 

Sosem kértek fel újságok ilyen fotózásra, de ha kértek volna, valószínű, hogy nem vállaltam volna el. Fiatalon nem volt hozzá elég önbizalmam. Úgy harminc éves korom körül, a Csinibaba forgatása után lettem ilyesmiben bátrabb és lazább. A film premierje után sampon- és sör reklámozásán kívül másra nem hívtak, de azokban sem szerettem volna részt venni. 

Életrajzírói szerint Marilyn zoknival tömte ki melltartóját, hogy „minél peckesebben” álljanak a keblei. De a filmekben a legkülönfélébb módszereket vetik be az előnyösebb formákért. A Te filmes korszakodban még nyilván nem volt photoshop, és „filtert” sem tettek a képekre, de egyéb trükköket ti is bevethettetek. Voltak ilyesmik, és ha igen, konkrétan mik? 

A színpadon nem, eszembe sem jutott, de a Csinibaba jelmezpróbáin, majd a forgatásán kipróbáltuk viccből, na meg hogy ezzel is felidézzük a hatvanas évek nőideáljait. Amilyen kelekótyák és bolondok voltunk akkoriban Vandával (a Tupírkát alakító Kovács Vanda – a szerk.), az egyik jelenetben tettünk zoknit a melltartónkba, a másikban meg nem. Egyszerűen csak szórakoztunk a tükör előtt, nagyjából úgy, mint két kamaszlány. Nem volt koncepció a mellnagyobbítás, de azt láttuk, hogy még nőiesebbek az arányaink, ha ilyen kis „trükköket” vetünk be.

A sport mennyire volt jelen az életedben?

Versenyszerűen nem. Gyerekkoromban sokat bicikliztünk, tollasoztunk, gimis koromban jazz-baletteztem, később több mint tíz éven át jártam egy fantasztikus lány, Juhász Bianka aerobikóráira. Azokkal is megszeretette a mozgást, akiknek az korábban nem volt annyira az életük része. Élvezetes táncórákat és erősítéseket tartott, amikkel az óráin annyira felpörgette az adrenalinszintünket, hogy mindannyian „függővé” váltunk. Képes voltam a vidéki turnékból hajnalban Pestre vonatozni, hogy a reggel nyolckor kezdődő óráján ott lehessek.

Egy látványos kortünet, hogy a Nemzetközi Labdarúgó Szövetség (FIFA) szerint szexizmus az, ha túl sok szép nőt mutatnak a lelátókon a futballmérkőzések közvetítései során. Erről mi a véleményed? 

Hát elég szánalmas. Helyes csajok, mosolygó nők rajonganak a fociért, a focistákért. Feltételezem, hogy nemcsak a focistákat motiválja a pályán és villanyozza fel a látványuk. Másrészt ez is egy olyan pont lehet, ahol kölcsönösen lehet örülni: a férfiak annak, hogy a nők olyasmiért lelkesednek, ami inkább a férfiak kedvtelése, a nők meg annak, hogy olyan produkciót látnak a gyepen, amit nem mellesleg többnyire jó pasik adnak elő. 

Van kedvenc focicsapatod, focistád?

Vannak páran, akiket kedvelek. Zlatan Ibrahimovich-ot a bravúrjaiért, valamint az amúgy alázatos pasi humorosan előadott öntömjénezéséért, Ronaldót a szorgalmáért, összeszedettségéért, azért is, ahogyan a kólásüveget elpöckölte, és lezserül a vízivásra buzdított. A fantasztikus Messit csak úgy, a fiatalok közül pedig Chiesát, Fatit. A magyar válogatott kapusát, Gulácsit pedig nemcsak azért becsülöm, mert remekül véd, hanem azért is, mert kiállt a szivárványcsaládok mellett. De a kapusok közül Neuer is nagy kedvencem. Amiatt külön is, amiért a csapatkapitányi karszalagján jelezte, hogy ő is elutasítja a rasszizmust.

Számodra mennyire volt könnyű vagy nehéz a szülés utáni időszak? 

Nekem a szülésem is csodálatos volt, és a szülés utáni időszakra is úgy emlékszem, mint egy elmondhatatlanul szép és soha nem tapasztalt örömmel, izgalommal és persze fáradtsággal teli időszakra. Hanna alig volt két hónapos, amikor elkezdtem újra futni, tornázni, meg is lepődtem, hogy ez a kis szabadidő ilyen gyorsan, könnyen megadatik nekem.

Miként változott meg a tested, és ezt hogyan tudtad feldolgozni, különös tekintettel arra, hogy előtte, mint „bombanő” voltál elkönyvelve? És utolért-e téged is a nőknél oly gyakori szülés utáni depresszió?

Szerencsére nem. A „Bombanő-” és a „Csinibaba-imidzs” megtartása vagy építgetése a színpadon és a vásznon túl Hanna előtt sem érdekelt. Egyetlen szempont volt: jól akartam érezni magam a bőrömben. Ezért örültem, hogy a szülés után is sikerült folytatnom mindent, amit korábban szerettem csinálni. A szokásos kedvenceimet, gyümölcsöt, zöldséget, halakat ettem, és viszonylag sokat mozogtam. Egyedül az alvás hiányzott. Végül két év után, amikor a szoptatás amúgy gyönyörű időszakát lezártam, már pihenni is tudtam. Két és fél éves volt Hanna, mikor családostul nyaralni mentünk a tengerhez. Csodálatos volt, és mellesleg újra energiával teli nőnek éreztem magam.

Mi a véleményed a nyilvános szoptatásról? 

Én nyilvánosan nem szoptattam Hannát, de nem azért mert nem akartam, hanem mert nem adódott olyan helyzet. Szerintem nemhogy nincs vele baj, de a mamának és a babának is fontos, hogy szükség esetén bárhol megtehessék ezt. 

Schobert Norbi nyilatkozata nemrég megosztotta az országot abban a kérdésben, hogy mennyire tehetnek a nők arról, hogy miután szülés után gyakran elhagyják magukat, elhíznak, igénytelenek lesznek, ezután elhagyja őket a párjuk. Te mit látsz magad körül mennyire jellemző ez és szerinted kinek a hibája?

Nyilván jó, ha egy nő a szülés után is tud vigyázni magára, törődik az egészségével, és szakít időt arra, hogy mozogjon, tornázzon. Nemcsak a párkapcsolat miatt, hanem a saját egészsége és jó közérzete érdekében is. Ha meg a párjuk egyébként „elvárja”, hogy a nő visszanyerje és nagyjából meg is tartsa vagy éppen túlszárnyalja a szülés előtti alakját, akkor úgy van rendjén, ha az anya válláról leveszi a terhek egy részét, hogy annak maradjon ideje és energiája magát „formába hozni”. De az a forma nem feltétlenül és kötelezően a korábbi forma, hiszen nem a férj hordta ki és hozta világra a közös gyerekük.

Gondoltál valaha arra, hogy plasztikáztatnál? 

Soha nem plasztikáztattam és most, ötven évesen sem gondolom, hogy kés alá feküdnék esztétikai okokból. Fogalmam nincs, hogy élem meg majd a testem látványosabb, és kevésbé előnyös változásait, de ilyen beavatkozásoknak sosem szeretném alávetni magam.

Felnőtteknek készített gyűjteményed, A nő és a tenger című kötet a világirodalom legszebb szerelmes versei Kosztolányi Dezső tolmácsolásában. A borítóján egy diszkrét félakt látható. Hogyan fogadta a közönség ezt a könyvet, a borítót és van-e története a képnek?

A férjem, akinek nagyon tetszett a kép, kardoskodott amellett, hogy ez legyen a könyv borítója. Ő fotózta az egyik nyaralásunk alkalmával. De hogy kiről, az igazából nem derül ki, mert a nő arca nem látszik a képen. Én persze tudom, hogy nem Heidi Klum és nem is Eva Herzigova a fotóalany, és nem is az egyik mellettünk nyaraló olasz család donna mammáját kapta lencsevégre. 

Még a kétezres évek elején ismert magyar műsorvezetők, színésznők tucatja nyilatkozta le, hogy nem okoz számukra problémát a topless napozás. Ez külföldön ma sem okoz, ahogyan ezt Heidi Klumtól Vanessa Paradis-on át Marion Cotillardig gyakran bizonyítják is a sztárok. Ugyanakkor itthon mintha az új generáció már kicsit prűdebb, de legalábbis kevésbé vagány lenne. Te hogyan állsz ehhez a kérdéshez?

Szeretek félmeztelenül napozni, úszni. Leginkább a külföldi nyaralásainkon teszem, itthon csak az elhagyatottabb helyeken, a Tisza-tavon és a Körösben, amikor a férjemmel és a barátainkkal leugrunk egy kis fürdőzésre.

Zavar, ha felismernek a strandon, toplessben? Egyáltalán felismernek olyankor? 

Nem hiszem, mert ma már többnyire a hangomról ismernek fel. De inkább úszom, napozom és olvasok ilyenkor, mint fennhangon beszélgetek vagy énekelek. Egyébként mivel külföldön teljesen természetes, hogy sok nő topleszel a tengerparton, senki nem foglalkozik ezzel, így szerencsére velem sem. 

Nyilván néha azért így is előfordul, hogy a rajongók megismernek a strandon. Ilyenkor a férjed nem féltékeny?

Tudtommal nem. Abból, ahogy azt a néhány ehhez fűződő mókás történetet aranyosan felidézi másoknak, inkább büszkének gondolnám.  

És a nudizmushoz milyen a viszonyod? Próbáltad már?

Az idén először. Addig csak otthon a fürdőkádban. Az idén nyáron a férjemmel elkeveredtünk az Isztriai-félszigeten egy olyan helyre, ahol ennek a szenvedélynek hódoltak. Elsőre egy kicsit sokkoló volt, főleg a sok meztelen férfi látványa. De elég hamar hozzá lehetett szokni, mert annyira természetesen jöttek-mentek. Fiatalok, középkorúak, idősek, családok. Nyugalom és béke áradt belőlük. Mosolyogtak, egyszerűen csak léteztek, örültek a napsütésnek, a nyárnak, egymásnak, a tengernek. Persze vicces is volt, amikor az amúgy megszokott, mindennapi helyzetekben a szereplők anyaszült meztelenül tettek-vettek. Sétáltak, tollasoztak, bicikliztek. Férfiak grilleztek a lakókocsijuk mellett, miközben a feleségük krumplit pucolt, és mindezt persze ruha nélkül. Mondtam is a férjemnek, hogy kicsit olyan, mintha egy másik bolygóra keveredtünk volna, vagy mintha a Monty Python ikonikus jelenetében, a Hülye járások minisztériumában lennénk. Ez a nudista kemping is egy furcsa, kicsit abszurd, szokatlan világot idézett. Az egyik helyen csinosan megterített asztaloknál vacsoráztak a házaspárok, teljesen pucéran. A másik helyen kártyáztak, a harmadik helyen egy nő éppen teregetett. Aztán volt egy boltocska, ahol friss péksüteményeket árultak, ott éppen sorban álltak néhányan, meztelenül várva a croissant-ra. A tengerparton a párok olvastak, napoztak. Csend volt, csak a sirályok nevetését lehetett néha hallani, ahogy a tenger felett köröztek. Minden olyan lágy és puha volt, teljesen össze lehetett olvadni a természettel. Ez volt benne a legkülönlegesebb és a legvonzóbb. Mintha ez a sziget nem is ezen a világon lett volna. Mintha az elmúlt két év őrülete ide el sem jutott volna. Amint a sziget belsejébe értünk, teljesen magától értetődő volt, hogy amint lehet, megszabadulunk a fürdőruháinktól, élvezzük a napot és úszunk a selymes, langyos és simogató tengerben.

Szimpatikus, ahogy leírod, de kérdés, hogy a folyamatosan meztelenség nem válik-e a párok számára monotonná? 

Igen, ez a mi fejünkben is megfordult, és tényleg nagyot nevettünk, amikor az egyik lakókocsi nyitott ajtaján át azt láttam, hogy bent a feleség nyári otthonkában, a férje pedig alsónadrágban álldogált egymással szemben. Mondtam is a férjemnek, hogy úgy tűnik, nekik is kell néha egy csipet változatosság, egy kis izgalom, muszáj néha megfűszerezniük az egyhangú meztelenségben zajló napokat…  

Nőiséggel kapcsolatban mostanában megkerülhetetlen a kérdés: Téged ért-e szexuális jellegű abúzus a pályád során vagy akár civilben és úgy általában mi a véleményed a Me Too mozgalomról?

Szerencsére nem kért meg senki, hogy egy szerep kedvéért vagy bármilyen számomra kedvező lehetőségért, előnyért olyasmit tegyek, amihez nekem nem lenne kedvem. Természetesen elítélem az erőszak minden formáját, így azt is, ha valaki a hatalmi fölényét kihasználva próbálja az akaratát rákényszeríteni a neki kiszolgáltatottakra. 

Én 18 évesen kerültem a Társulatba, három felnőtt férfi mellé, és velük dolgoztam majd’ tíz éven át. Kevés olyan pillanatra emlékszem, amikor nem a szexualitás lett volna a beszélgetésünk tárgya. Volt azért ilyen természetesen, és szerettem is ezeket az izgalmas beszélgetéseket, de bármi szóba került, legyen az a vallás, csillagászat, etológia, vagy a népdalgyűjtés, végül elég hamar ugyanoda kanyarodtunk. Nem volt olyan téma, amiből ne lehetett volna a szexhez, a női, férfi genitáliákhoz és azok használatának elemzéséhez eljutni. Ha meg mégis volt, akkor azt a fiúk egy huszárvágással megoldották, és már újra ugyanazt a lemezt hallgattuk Györgyivel, a társulat jelmeztervezőjével és öltöztetőjével. Rengeteget nevettünk, mert végül is mi ketten voltunk az alanyai, tárgyai és a hallgatói is a fiúk szimbolikus vagy éppen naturális fejtegetéseinek. Rendkívül szórakoztatóan csinálták. Azt nem tudom, hogy egy idő után melyikünket fárasztotta ez a gyakorlat jobban. Őket vagy inkább Györgyit és engem. De az biztos, hogy egyikünket sem ért közben sem fizikai, sem verbális erőszak, és nagyon szerettük hallgatni a három pasi ezzel kapcsolatos elmélkedéseit. 

Van még egy emlékem a kérdéssel kapcsolatban: amikor az első jelenetemet forgattuk a Csinibabában. Épp azt próbáltuk, amikor a Bajkon úrnak csacsogó Mancika a krokodilbőr mintázatú, feszes miniruhájában fellép egy székre, hogy bőröndjét leemelje a szekrény tetejéről. A látvány hatására az operatőr és a segédje egy visszafogott, de elismerő füttyöt hallatott. Egy kicsit zavarba is jöttem, aztán talán el is nevettem magam, de az biztos, hogy az izgalom, amit az első forgatási napon éreztem, abban a pillanatban el is illant. Timár Péter és a stáb olyan vidám és szeretetteli légkört teremtett, hogy teljes biztonságban, bebugyolálva éreztem magam. Felszabadultan játszhattam mindig. Inspirált a bókjuk.    

Mit javasolnál azoknak, akiket abúzus ér?

Nyilván mindenkiből más reakciót vált ki, és annyi mindenen, a bántalmazott személyiségén, életkorán is múlik, hogy hogyan sikerül egy ilyen helyzetet kezelni. Talán a legnehezebb az első pillanatban nem engedni teret az erőszaknak. Ezzel együtt azt is elég nagy bajnak gondolom, amikor a közeledések nagy részét már jóformán csak abúzusként értékelik. Én azt szeretném, ha a lányom olyan világban élne, ahol azért a férfiak nem az ellenségeink. 

Hoppál Bori – aki mint testtudat oktató gyerekeknek és felnőtteknek ír ismeretterjesztő könyveket – határozottan állítja, hogy egyszerre okoz pszichés és fizikai problémákat az, ahogyan ma a gyerekek, majd a felnőttek a plakátok, reklámok, magazinok, filmek alapján elképzelik az „ideális” alakot, majd ahogyan ennek következtében csúnyának látják magukat. Bori keményen kiáll a mellett, hogy lehetőség szerint nem kellene melltartót hordaniuk a nőknek és a legjobb az lenne, ha a gyerekek nagyon korán minél több természetes – és ezáltal messze nem tökéletes – formával találkoznának. Ugyanezt mondja több sztár is, akik épp ezért mutatják meg magukat fotókon félmeztelenül és minden utólagos photoshoppolás nélkül. Így tett legutóbb Paulina Porizkova és Keira Knigthly is. Ugyanakkor az interneten fellelhető fotók alapján Te sem csinálsz presztízskérdést abból, hogy a saját valódban jelenj meg a közönség előtt. Szándékos kiállás ez tőled a természetesség mellett, vagy csak egyszerűen így kényelmes? 

Azt gondolom, jól teszi Hoppál Bori, hogy elmeséli és meg is mutatja a gyerekeknek az előadásain és a könyvében, hogy sokfélék vagyunk, és hogy hazugok azok az idealizált képek, amiket plakátokon, fotókon láttatnak velünk. Ezért is jó, hogy a tengerparton a topleszelő nők között is annyiféle testet láthatnak a gyerekek is. Kövéret, soványat, időst, fiatalt, akik nem tökéletesek, viszont valóságosak. És hogy sokszor jobb ránézni egy molett és mosolygós topleszelő hatvanas nőre, mint egy „tökéletesre” plasztikázott negyvenesre. Jó lenne, ha ez a látvány inkább úgy hatna a lányainkra, hogy ők maguk is merjenek természetesek lenni, és ne akarják a saját filterezett képeikre szabatni magukat. Az is jó dolog, hogy Hoppál Bori már Az én testem, a kislányoknak szóló könyvének címében is azt sugallja, hogy már lányként is azt tegyék a nők a testükkel, ami számukra jó, és ne engedjék, hogy bárki nyomást gyakoroljon rájuk olyasmiben, amit ők nem akarnak. Ezzel párhuzamosan persze fontos lenne arról is beszélgetni velük – amiben már a társadalomnak, nekünk felnőtteknek is felelősségünk van –, hogy ezzel a szabadsággal okosan éljenek, és körültekintőek legyenek, amikor arról döntenek, hogy szétkaszaboltatják-e a testüket, ha éppen nem elégedettek magukkal, vagy inkább az alakformálásnak a hagyományosabb és kevésbé drasztikus módját választják. Mondjuk csak azzal, hogy odafigyelnek arra, hogy mit esznek és mennyit mozognak.

Az internetes fórumokon a Te alakod már a Bombanő kliped, valamint a Csinibaba és a Zimmer Feri filmjeid sikere, tehát évtizedek óta téma. Foglalkoztat, hogy miket írnak rólad az internetező férfiak?

Nem olvastam korábban sem ezeket, és most sem szoktam. 

Közösségi platformokon ismert nőkkel kapcsolatban gyakran alakul ki vita arról, hogy jó-e, ha az idealizált, tökéletesnek tartott sztárt természetesebb valójában is megismerhetjük – akár filmben vagy fotón. Neked mi a véleményed erről?

Szerintem az jó, ha a sztárok is mutatnak magukról olyan fotókat, ahol a plakátarcaikkal ellentétben nincsenek technikailag tökéletesre csiszolva. Még akkor is, ha ezzel éppen csalódást okoznak sok rajongónak. Cserébe viszont nem frusztrálják a nőket, és nem kergetik plasztikai műtétekbe és fotóik filterezésébe a helyes, de a „tökéletlenségük” miatt szorongó lányokat. 

A Rólad közzétett képeken szembetűnő a természetesség, amit képviselsz. Ugyanakkor a magazinok címlapjain ma egészen más a trend, ott photoshop és filter nélkül nem láthatóak nőkről készült felvételek. Te hogy állsz ezen technikákhoz?

Nyilván senki sem szeretne számára előnytelen fotókon megjelenni, de a brutális retusálást, amivel gyakorlatilag már egy egészen másik arc, test köszön vissza a fotókról, mint amiről a kép készült, hülyeségnek tartom. Persze láttam, hogy photoshoppal hogyan lehetne formásabbá, kerekebbé varázsolni azt, ami formásabb, kerekebb lehetne, esetleg keskenyebbé azt, ami lehetne keskenyebb, de azt gondolom, hogy mindez viccnek jó, de máskülönben nem az én világom.

Utolsó kérdés: Mivel tölti legszívesebben a szabadidejét napjainkban a „Bombanő”?

Nemrég rákaptam a sakkra, mondhatni, ez lett az új hobbim. Amikor interneten játszom, nagyon izgalmas, hogy a világ minden tájáról hívhatok ki ellenfeleket. Többször nyertem, és fejlődtem is, amióta rendszeresebben sakkozom, de a férjemmel való meccsek még mindig kihívást jelentenek számomra. Egyelőre annak örülnék, ha egy szintre kerülnék vele. A sült kacsa pácolása egyelőre nekem megy jobban, Attila viszont hihetetlenül jól levédi a bábujait, így nehéz őket leszedegetnem a tábláról.

I. M.

VIDEO 10+1 sminkes trükk, amit bárcsak előbb tudtál volna

Kövesd a Bien.hu cikkeit a Google Hírek-ben is!