Évek óta nem tudom eldönteni, hogy vajon tényleg a nyarak lettek ennyivel brutálisabbak, vagy csak én öregszem, és viselek nehezebben mindent (valószínűleg egyébként az a szomorú igazság, hogy mindkettő), de a június, július és augusztus nekem egyetlen dologról szólt idén, és az a túlélés volt. Ami elég kétségbeejtő, ha belegondolunk, hogy az év negyedéről van szó…
Oktondiságomban a nyár közepén még egy fesztiválra is elmentem. Figyeltem, amint a pelyhedző bajszú fiúk és babaarcú lányok derűs arccal mosolyognak a napba, én meg egy talpalatnyi árnyékban lihegve próbáltam kitalálni, hogyan vajon érdemes-e elindulnom a legközelebbi kútig, vagy több vizet veszítek a napon megtett séta során, mint amennyit magamhoz tudok venni. Ebből egyébként arra következtetek, hogy valószínűleg mégis köze van a koromhoz is annak, hogy hogyan élem meg/túl a nyarat.
Ezen a vasárnap reggelen azonban minden más volt. Végre ismét tudtam lélegezni. A levegő balzsamos volt, de nem égetett, a madarak énekeltek, a fák levelei között vidáman tekergett a langyos szellő, akár egy lábak között dörzsölődő kiscica.
Minden tökéletes volt, és én újra hinni kezdtem abban, hogy talán mégis érdemes: talán több van az életben, mint az aznapi negyedik hideg vizes zuhany, a behűtött uborkás víz vagy az a néhány pillanat boldogság, amíg a nyitott hűtőszekrényajtó előtt állok. És lehet, igen, talán mégis lehet, hogy létezik a boldogság odakint, a nagyvilágban is, a légkondi hatósugarán kívül. Olvass még a témában
