Mikor utoljára találkoztunk az otthoniakkal, éppen csak elkezdte tenni a legelső, bizonytalan lépéseit. Most magabiztosan szalad, sőt táncol, és nem csak utánam mond szavakat, de néhányat magabiztosan használ arra, hogy kifejezze a véleményét vagy az igényeit – mit szeretne enni, melyik dalt énekeljük, melyik játékot keressük meg. Egy ekkora gyerek életében három hónap hatalmas változás, és bármennyire örültem is, hogy ismét együtt lehetünk, nem tudtam nem gondolni rá, hogy az elmúlt hetek eseményeit már sosem fogjuk megosztani egymással. Lesz a lányom életében egy korszak, ami a családom életéből kimaradt, bármennyire igyekeztünk is azt a videóhívásokon és a naponta többször küldött fotókon keresztül megosztani. Ami pedig ennél is rosszabb, hogy nem tudhatjuk, vége van-e.
A dolgok, amik eddig természetesek, maguktól értetődőek voltak, most egyszer csak fájdalmasan könnyen elveszíthetővé váltak, és ez félelmet keltett bennem.
De éppen a lányom volt az is, aki megnyugvást adott: ahogyan néhány percen belül ugyanolyan otthonosan mozgott a tágabb családunk tagjai között, mintha egy perc sem telt volna el a legutolsó találkozásunk óta. Mintha azonnal, rögtön érezte volna, hogy itt otthon van, hogy ezek között az emberek között biztonságban van és itt mindig szeretve lesz. Bármi jön is, bármikor találkozunk is legközelebb és bárhogyan alakul is az ismeretlen pályára került világ – ez mindig biztos és állandó marad. Olvass még a témában
