Gyűjtik az aláírásokat. Agitálnak. Kampányolnak. Ígéretekkel halmoznak el mindenkit.
Kígyót-békát kiabálnak a másikra. Az állampolgár pedig azt sem tudja, hova kapja a fejét, annyi irányból bombázzák. A fiatal nő is megszaporázza lépteit, amikor az egyik párt aláírásgyűjtő „pulpitusa” előtt elhalad.
– Nórikám! De régen láttalak! Állj már meg egy szóra! – fut utána lihegve az egyik középkorú férfi.
A nő megtorpan. Bár ne tette volna! Percekig ömlenek rá a jól begyakorolt kampány-mondatok. Nem igazán jut szóhoz. A férfi hevesen gesztikulál, fültől-fülig „műmosolyog”, vállat vereget, hajat igazít.
– Nórikám! A régi ismeretségünkre való tekintettel megtisztelnél, ha aláírnád nekem ezt az ívet… – fejezi be végre mondandóját.
„Nórika” zavarban van. Nagy-nagy zavarban.
– Tudod, István, engem nem igazán foglalkoztat a politika… Én..
– Csak kell, hogy foglakoztasson. Mindenkit foglakoztat. Állampolgári kötelességed, hogy beleszólj az állam sorsának alakulásába. Nem mindegy, hogy kinek a kezébe teszed az elkövetkező évek irányítását.
– De én… – vágott közbe határozatlanul a nő.
– Hidd el: velünk jól jársz. Megteszünk mindent annak érdekében, hogy a város vezetése frissüljön.
– Azt látom… nos, nem szeretnék aláírni semmit, ami hozzátok köthető, mert teljesen más a meggyőződésem… – mondja határozottan a nő, meglepve ezzel beszélgetőtársát.
– De én azt hittem, hogy tekintettel a kettőnk közös diákéveire, megteszed nekem ezt a szívességet… Tényleg nem mindegy, kinek szavazol bizalmat! – győzködi szinte már erőszakosan István, belevörösödve az igyekezetbe.
– Pontosan, jól mondod: nem mindegy. Most mennem kell, sok sikert a kampányodhoz! – int búcsút Nóra, majd elviharzik.
István hosszan néz utána: nem igazán érti, mit rontott el. Bosszúsan legyint, majd ráveti magát következő gyanútlan áldozatára. Én gyors léptekkel elmenekülök a közelükből: bőven elég volt egyszer végighallgatni… Talán, ha nem akarna annyira akarni…