Olyannyira elterjedt, hogy már világnapja is van: szeptember 18-án „ünnepeljük”. Az illetlenség napja persze azért született meg, hogy felhívja a figyelmünket rá, milyen fontos lenne, hogy nagyobb tisztelettel forduljunk egymás felé. Akkor az alábbi esetek sem történtek volna meg…
Tömegközlekedés várandósan
„38 hetes terhes voltam, éppen terhesgondozásra mentem a metróval. Amikor begurult a szerelvény, a kocsiban már elég sokan voltak, a peronon azonban mellettem egy férfi állt. Odaléptem az ajtóhoz, oldalra álltam, hogy le tudjanak szállni az emberek, a férfi pedig oldalról elém lépett és előttem szállt fel. Ezt ugyan kicsit modortalannak éreztem, de nem foglalkoztam vele különösebben. Amikor viszont óvatos pingvinmozgással – ahogy a terhesség legvégén közlekedik az ember – elindultam az egyetlen szabad ülőhely felé, a férfi a peronról úgy huppant le rá, hogy majdnem fel is lökött, akkor azért eléggé ledöbbentem. Nem vártam, hogy hímes tojásként kezeljenek, de a metró mégis fékezhet, kibillenhetek az egyensúlyomból, ami azért nem vicc… Álltam a nagy hasammal, ami közvetlenül a férfi arcában volt, nem lehetett nem észrevenni. Láthatóan a lehető legkevésbé sem érdekelte, hogy nem csak leülni nem tudok miatta, de még majdnem fel is borított, amikor sietve megakadályozta, hogy leülhessek. Annyira ledöbbentem, hogy meg sem tudtam szólalni. Szerencsére egy hölgy azonnal felállt, és átadta a helyét. A legviccesebb az volt, hogy a férfi körül nagyjából 7-8 nő állt vagy ült, és mindegyikük fejcsóválva és mélységes megvetéssel nézett rá az egész út alatt. Ebből ő az ég adta világon semmit nem vett észre.”
– (Eszter, 31)
Türelmetlen pénztáros
„Amikor új albérletbe költöztünk, elkezdtem járni egy kis élelmiszerboltba, amit többnyire csak a környékbeliek látogattak. Én amúgy is mindenhol köszönni szoktam, de itt, ahol legalábbis látásból már az összes boltost ismerem, még fontosabbnak éreztem. Az egyik pénztárossal azonban nem jutottam dűlőre, hiába üdvözöltem minden alkalommal mosolyogva, soha rám sem nézett, és vissza se köszönt. Egy alkalommal egy idős néni vásárolt előttem, láthatóan nehezen mozgott, óvatosan és lassan pakolgatta az árut. Ez szemmel láthatóan bosszantotta a pénztárost, forgatta a szemét, és türelmetlenül, bántó hangon kérdezgette, hogy hány darab a zsemle és hasonlók. A néni szabadkozott, látszott rajta, hogy egyre kellemetlenebbül érzi magát. Amikor az eladó hangosan sóhajtozni majd káromkodni (!!) kezdett, amiért nem tudta elsőre leolvasni a paradicsomra ragasztott vonalkódot, már nem bírtam tovább. Megkérdeztem tőle, hogy ugye nem gondolja, hogy a néni hibája, hogy a paradicsom gömbölyű. Nem vagyok az a ‘tiszteletet az időseknek’ típus, mert a tisztelet szerintem nem a kor miatt jár ki, de azt hiszem, egyszer mind megöregszünk. Az a legkevesebb, hogy egy kis türelemmel és előzékenységgel vagyunk azok felé, akik nehezebben teljesítik a mindennapi feladataikat.”
– (Bori, 23)
Lekezelő ügyintéző
„Amikor lejárt a lakás vízórája, és hitelesíteni kellett, a papírhalomban volt egy, amit a közös képviselőnek kellett kitöltenie. Ezt le is adtam neki, de később kiderült, hogy valamit elnézett, ami nekem felesleges köröket, plusz időt és utánajárást okozott. Ekkor még nem haragudtam, azt gondoltam, mindenki hibázik. Bementem az irodába, elmagyaráztam, mi történt, vittem egy másik papírt, és kértem, hogy töltse ki megfelelően. Ő viszont nem értette, hogy mi a probléma, és odahívta egy kollégáját, hogy együtt fejtsék meg a dolgot. Miközben a kollégájával beszélt, az orrom előtt, folyamatosan úgy hivatkozott rám, hogy a ‘kishölgy’. A ‘kishölgy szerint’, a ‘kishölgy állítja’, ‘hiába mondom a kishölgynek’. A kishölgy persze alapvetően nem egy csúnya szó, de ebben a szituációban egyértelműen lekezelően használta, mintha azt próbálná éreztetni, hogy én nem tudok semmit, mert fiatal vagyok. Egy idő után besokalltam, mondtam, hogy így és így hívnak, és egyébként tőlem kapja a fizetését. Láttam rajta, hogy nagyon nem tetszik neki, de nekem sem tetszett a stílusa.”
– (Kata, 28)