Már felnőtt voltam, amikor elveszítettem. Éjjel halt meg, csendesen, a következő reggelen pedig számomra világossá vált, hogy a világom soha többé nem lesz már ugyanolyan. 10 évvel később azonban a gyász, ami akkor háborgó, viharos, mindent elnyelő tenger volt, csendes óceánná szelídült. Mély és végtelen – de békés, és igen, még szépsége is van.
A nagyapám halálhírekor nem tudtam rögtön hazautazni, így az aznap délutánt egy barátnőmmel töltöttem, hogy ne maradjak egyedül. Ő néhány évvel korábban, hosszú betegség után, egészen fiatalon veszítette el az édesanyját. Miközben megtörve ültem a kanapéján, egy csésze teát adott a kezembe, és azt mondta:
„Tudom, hogy most még lehetetlen elképzelni ezt. De eljön majd a pillanat, amikor ha rá gondolsz, szép emlékek jutnak majd eszedbe, örömet érzel, és mosolyogni fogsz. Akkor is fog hiányozni. De már erősebb lesz az öröm, mint a fájdalom.”
Olvass még a témában
Valóban nehéz volt elképzelni. Abban a sötét, fekete lyukban, amiben ültem, amiben elvesztettem a reményt, hogy az az ember, akitől talán a legtöbb szeretetet kaptam, ott legyen majd életem hátralévő, fontos pillanataiban, szinte lehetetlennek tűnt, hogy ne faljon fel minden vele kapcsolatos boldogságot a mohó, feneketlen szomorúság.
