A Szenteste, amikor a fa hiába volt tökéletes
Tavaly Szenteste napján lebetegedtem. Nem kicsit, hanem úgy igazán. Az a fajta betegség volt, amikor az ember nem tudja eldönteni, az ágyból vagy a kanapéról nézze-e a plafont, de mindkettő ugyanolyan fárasztó.
Az ünnepi készülődésnek annyi volt. A főzést nem sikerült befejeznem, a díszítésben pedig egyáltalán nem tudtam részt venni. A karácsonyfa ott állt a nappaliban a hálóban, és én csak bámultam, mert fogalmam sem volt, mihez kezdünk vele.
Végül apukámat kellett áthívni, hogy segítsen felállítani a fát, mert semmi erőm nem volt hozzá. Abba a fába hetekig energiát és túlzott elvárásokat fektettem… most pedig nem jelentett semmit. Olvass még a témában
A kanapéról néztem, ahogy mások teszik fel helyettem a díszeket. Én még csak meg sem tudtam emelni a kezem, hogy odabiggyesszek egy gömböt.
Közben hirtelen minden világossá vált: egy csodaszép fa mellett ülni is csak akkor jó, ha jól vagy és azok vesznek körül, akikkel együtt szeretnéd megélni a pillanatot. Nekem aznap ez mind hiányzott.
