Azt hiszem, 2025 sokunk számára a szorongás éve volt. Nem feltétlenül a látványos, pánikszerű szorongásé, hanem annak a halk, állandó feszültségé, ami ott zúg a háttérben, miközben próbáljuk élni a mindennapjainkat. Egy gyorsan változó világban egyre kevésbé tudjuk kiszámítani, mit hoz a holnap. A bel- és külpolitika egyaránt bizonytalannak tűnik, a hírek hol reménytelenek, hol ijesztőek, többnyire pedig zavarosak. És mindez nem marad meg elvont szinten: szépen beszivárog a személyes életünkbe is.
Az én életemben is sok a kérdés. Nem tudom, meddig lesznek még munkáim. Nem tudom, mire lesz elég a pénz, amit megkeresek. Nem tudom, hosszú távon hogy néz ki a lakhatásunk, és hogy egyáltalán mit jelent ma az, hogy „biztonságos jövő”. Olyan kérdések ezek, amelyekre korábban azt hittem, egyszer majd megnyugtató válaszokat kapok. Most viszont inkább csak lebegnek, és időről időre eszembe juttatják: semmi sincs igazán kőbe vésve.
Ez a bizonytalanság természetesen szorongást kelt. Néha félelmet is. Vannak napok, amikor könnyű lenne belecsúszni abba a gondolatmenetbe, hogy mi lesz, ha nem jönnek a munkák, ha elfogy a tartalék, ha minden egyszerre borul fel. Mégis, miközben rengeteg kérdés van, amire nem tudom a választ, próbálok ebből a helyzetből is tanulni valamit. Nem azért, mert egy megrögzött és örökös optimista vagy egy zen tanítómester vagyok, hanem mert hosszú távon egyszerűen élhetetlen állapot, ha folyamatosan a jövőtől félünk. Olvass még a témában
De ez nem minden helyzetben működik
Nem hiszem, hogy mindenféle létbizonytalanság mellett lehet vagy kell „tanulságokat levonni”.
Ha valaki nem tudja, miből vesz téli kabátot a gyerekének, vagy miből kerül étel az asztalra, ott nem a jelen megélése a tét, hanem a túlélés.
De azon a szinten, ahol mi vagyunk – ahol a mindennapjaink egyelőre biztonságosak, ahol nem fenyeget az azonnali nélkülözés – a jövő kiszámíthatatlansága valóban segíthet abban, hogy jobban értékeljük a jelent.
Rájöttem ugyanis valamire: a jövő kérdéseire nincs válaszom. És nem azért, mert nem gondolkodom eleget, vagy mert rosszul tervezek. Hanem azért, mert rengeteg olyan körülmény alakítja őket, amelyekre semmi ráhatásom nincsen. Gazdasági folyamatok, politikai döntések, globális események, más emberek választásai. Ezek mind ott vannak, és egyikre sem tudok hatni attól, hogy éjszakánként forgolódom miattuk.
A jelen viszont – legalábbis részben – az én kontrollom alatt áll. Rajtam múlik, hogy a jövőn szorongok, vagy benne maradok a pillanatban. Hogy észreveszem-e, milyen jó most egy csendes reggel, egy közös vacsora, egy elvégzett munka utáni megkönnyebbülés.
Hagyom-e, hogy ezek az apró, törékeny jelenidejű dolgok számítsanak, vagy már most elgyászolom őket egy olyan jövő miatt, ami lehet, hogy soha nem is jön el.
Lehet, hogy a jövőben majd vágyódni fogok ezekre a mostani napokra. Lehet, hogy akkor azt mondom majd: bárcsak visszamehetnék oda, amikor még „csak” ennyi volt a gond. És éppen ezért próbálok most itt maradni. Nem tagadni a bizonytalanságot, nem elnyomni a félelmet, de mellette megélni azt is, ami most adott. Mert a jövőt nem tudom irányítani – de a jelent igen. És ebben a bizonytalan világban talán ez az egyik legfontosabb kapaszkodó.
