Közöny
A bátyámmal úgy nőttünk fel, hogy megvolt mindenünk, apám-anyám sosem bántott minket, kaptunk ruhát és kaptunk enni, ajándékot szülinapra és karácsonyra. De a szüleink nem ismertek minket, mert sosem érdekeltük őket. Anyám a mai napig nem tudná megmondani, milyen zenét szeretek vagy mi a kedvenc filmem, semmit nem tudnak rólunk, mert sosem tettek erőfeszítést ezügyben. A két gyerek társadalmi elvárás volt, amit ők teljesítettek és kész. A bátyám és én is szenvedünk ettől a mai napig, úgy érezzük, nem érünk semmit és nem számítunk.
A testvér
A nővérem klasszikus nárcisztikus személyiség, aki engem, a húgát egész életében terrorizált. Fizikailag és lelkileg is napi szinten bántalmazott, a szüleim pedig efelett szemet hunytak, egyáltalán nem foglalkoztak vele. Szerintük csak mindennapos testvéri marakodás volt az, ami az én egész gyermekkorom pokollá tette és ami miatt a mai napig pszichológushoz járok. Hosszú évek után apám temetésén láttam újra a nővéremet és akkor megmondtam neki, hogy ha még egyszer valami megjegyzést tesz rám, beverem a fejét. Azóta az egész rokonság meg van győződve arról, hogy én vagyok agresszív, de nem érdekel, nem terveztem tartani a kapcsolatot senkivel.
Olvass még a témában
Kajaterror
Anyám mindig teleszedte a tányérunkat – sokkal több étellel, mint amennyit meg tudtunk volna enni – és ha hagytunk ételt, jött a hegyi beszéd arról, hogy ő mennyit dolgozik az ételért, más gyerekek éheznek, mi pedig pazarlunk és nem tiszteljük őt. Ezt minden egyes étkezésnél előadta. Mindig ő szedett - mi nem szedhettünk magunknak – és akkor is rakott a tányérra még két kanállal, ha üvöltöttünk, hogy „Elég!”. A testvéreimmel a mai napig mindannyian küzdünk a súlyunkkal, kövér, szorongó felnőttek vagyunk, akiknek nincs egészséges hozzáállása az ételhez.
A cikk folytatódik, lapozz!
