Ha visszaemlékszem gyerekkoromra, mélytengeri merüléshez hasonló, hosszú téli szürkületekre emlékszem, amikor az idő nem folyt, hanem mintha megállt volna, belefagyott volna a télbe minden pillanata. Meg végtelen hosszúnak tűnő, lusta nyári délutánokra, amikor mérhetetlen mennyiségű idő állt rendelkezésemre, és amikor a felnőttek szerint már megint nem csináltam semmit, csak ültem a badacsonyi ház udvarán, és birizgáltam a hangyákat. Megfigyeltem, hogy kerülgetik a kristályosan csillogó sárgásfehér homokszemeket, vagy ahogy egy-egy bazaltkavicson fáradságosan felmásznak. Volt idő mindent aprólékosan megnézni, megismerni, felfedezni, látni.
Mindannyian tudjuk, az időérzékelés gyerekkorban teljesen más, mint felnőttkorban. Ugyanez talán vonatkozik az emberiségre is? Egy ókori ember máshogy érzékelte és értékelte az időt, mint egy modern ember?
Ha megnézhetnénk egy 150 évvel ezelőtt élt magyarországi parasztember időbeosztását, meglepődnénk. Mindennek más volt a tempója, sőt, nem is mindig volt tempó. Nem kellett minden azonnal, egy nap alatt, nem voltak óra szerint következő napi programpontok. Mégis minden meglett – pont időben. Olvass még a témában
Amióta mérjük a mérhetetlent
Régen az időt az elvégzett munkán keresztül érzékelték az emberek. A távolság egy napi járóföld volt, a pár perc egy miatyánknyi idő vagy annyi, amennyi idő alatt megfő a tojás. A feladatorientált időbeosztás számunkra már felfoghatatlanul ráérős. Ránk már nem hatnak úgy az évszakok, nem vagyunk kiszolgáltatva a természetes fény és sötétség váltakozásának, nem kelünk pitymallatkor és nem fekszünk a tyúkokkal. A természet már nem diktálja a ritmust, és nem fordulhat elő egyikünkkel sem, hogy a téli hónapokban csak és kizárólag pihenjünk, hiszen alszik a természet és nem kell művelni a földet.
