Buszváró, tolongó tömeg, folyamatos hangzavar, állandó nyüzsgés. Mindenki próbálja elütni valamivel a várakozás kényszerű perceit: van, aki a telefonjával bíbelődik, más a mellette állóval társalog, van, aki csak nézelődik egykedvűen. A fiatal pár három éves forma kisfiával a közeli büfétől érkezik, kezükben egy–egy méretes hamburgerrel. Olyan jóízű csámcsogással falatoztak, hogy mindenki bősz nyeldekelésbe fogott körülöttük.
– Ez Isteni volt! – tüntette el az utolsó falatot is a nő, majd a kiürült csomagolást hanyag mozdulattal a mellette álló férfi lába elé dobta, nem törődve azzal, hogy a papíron lévő mustár– és ketchup–maradványok összekenik a férfi cipőjét.
– De kérem! Mit képzel? – háborodott az föl hangosan, miközben próbálta egy papír zsebkendővel letörölgetni a kéretlen étel nyomokat. – Figyelhetne egy kicsit jobban is. Egyébként sem illik szemetelni. Pláne, hogy itt van karnyújtásnyira a kuka – mutatott az oszlopra szerelt szemétgyűjtő alkalmatosságra a férfi jogos felháborodással a hangjában.
– Igen? Semmi köze hozzá, hogy mit csinálok! Egyébként pedig, ha ennyire zavarja az érzékeny kis lelkét a szemét, miért nem dobja ki maga? – affektált a nő, majd gúnyosan hozzátette:– Maga már úgyis lehajolt…
A férfi ujjheggyel emelte fel a csomagolást, és kidobta a szemetesbe.
– Valóban: semmi közöm hozzá. De azért három szót, amit bár magácska ritkán, vagy egyáltalán nem használ, ne felejtsen el megtanítani a kisfiának.
– …?
– Kérem. Köszönöm. Sajnálom – folytatta a férfi, és felszállt az éppen begördülő buszra, maga mögött hagyva a vállait egykedvűen húzogató fiatalasszonyt.
– Anya! Anya! Miért mondott Neked ilyeneket a bácsi? – rángatta meg a ruhája szélét a kisfia.
– Mert igaza volt – jegyeztem meg halkan, és gyorsan eltűntem a pár szeme elől.