Nevetséges apróságokon el tudtak rágódni napokon át: ki vigye le a szemetet, ki menjen bevásárolni, miért nem rakja el a ruháit. Elege lett – mindenből, és mindenkiből. Beült az autóba, és eszement száguldásba kezdett. A harmadik kanyar után a villanyoszlop állította meg. Most itt fekszik talpig gipszben, a mennyezet repedéseit bámulva… és rettenetesen sajnálta magát. Mi lesz így vele? Ki fog helyette dolgozni?
Mi lesz, ha örökre „nyomorék” marad? Hogy lesz képes felépülni romjaiból? Mi lesz, ha a történtek után Ivett elhagyja – hisz ki küszködne egy ilyen kriplivel, mint ő? Férfiúi büszkeség és tartás ide vagy oda, könnyezni kezdett. – És még letörölni sem vagyok képes – dühöngött magában csendesen, és sajgó karjait óvatosan mozdítani próbálta; mindhiába.
– Jobb lett volna, ha ott maradok az árokparton. Akkor nem lennék terhére senkinek! – dünnyögte. Olvass még a témában
– Tessék? Mondott valamit? – szólalt meg a mellette lévő ágyon fekvő szakállas férfi.
