A másik, amit megtanultam, hogy nem kell azonnal reagálnom
Régen minden helyzetben azonnal kimondtam, amit gondoltam, ma viszont inkább várok egy kicsit. Nem a szőnyeg alá söpröm a problémát, csak adok időt magamnak, hogy tisztábban lássak.
Sokszor már ennyi elég ahhoz, hogy a heves érzelem lecsendesedjen, és helyette valami jóval tisztább válasz szülessen.
És talán a legfontosabb: megtanultam határokat húzni. Nem mindig könnyű elmondani, ha valami rosszul esik, de ha valaki újra és újra átlépi a képzeletbeli vonalamat, akkor ma már egyáltalán nem félek kimondani: ez így nekem nem fér bele. Olvass még a témában
Meglepő módon a legtöbb ember tiszteletben tartja, ha világosan kommunikáljuk, mit bírunk el, és mit nem. Legfeljebb kilépnek az életünkből – de végül az is nyugalommal jár számunkra.
Szóval, amikor manapság valaki azt mondja nekem, hogy „olyan nyugodt vagy, sosem látlak idegesnek”, mindig elmosolyodom. Nem azért, mert teljesen igaz – hiszen én is ember vagyok, bennem is tombol néha a vihar. Inkább azért, mert tudom, mennyi munka van a háttérben.
Biztos vannak, akik Buddha nyugalmával születnek, de rám ez nem igaz. Bár sokan azt hiszik, a békém abból fakad, hogy az életem könnyebb lett, én pontosan tudom, hogy nem. A világ körülöttem ugyanúgy tele van váratlan fordulatokkal. Ami könnyebb lett, az az én hozzáállásom.