Hihetetlen, hogy a segítőkészség is válhat olyan szintű kényszerré, hogy már kóros tünetként tartsák számon. A helfer szindróma a kényszeres segítés megnevezése, 1977-ben definiálták először ilyen módon. Elsősorban a segítő foglalkozású emberekre jellemző tünetcsoport. Tanárok, szociális munkások, egészségügyben dolgozók, mentálhigiénés szakemberek lehetnek érintettek, de előfordulhat más egyéb szakma képviselőjénél is.
Önmegvalósítás vagy önértékelési gondok?
Az állapot lényege, hogy az ilyen segítő szakember mások segítésében látja a legfőbb életcélját, ez jelenti számára az önmegvalósítást. A háttérben ingatag pszichés állapot áll, melyet mások túlgondozásával igyekszik ellenpontozni. A segítőnek ebben a helyzetben már inkább érdeke az általa gondozott személy tőle való függésének fenntartása, tehát visszaél szakmája által nyújtott helyzetével. Mindeközben pedig saját privát élete lenullázódik, magánélete szinte nincs is.
A segítő ilyenkor már nem csak azért segít másokon, mert ez a munkája, amely iránt elkötelezett, hanem eszközként használja helyzetét arra, hogy saját érzéseit, szükségleteit a háttérbe szorítsa, belső ürességét elrejtse.
Az egyenrangú kapcsolatokat hanyagolja, sokkal jobban érzi magát fölérendelt szerepben. Nem veszi észre, vagy ha igen, akkor tagadja, hogy ő maga is segítségre szorul. Fenntartásai lehetnek azokkal szemben, akik nem igényelnek segítséget vagy más szakmabeliekkel szemben. Privát életében is benne marad a segítő szerepében, nem tud kölcsönös kapcsolatban gondolkodni. Olvass még a témában
A helfer szindrómás nem beszél saját vágyairól, önértékelése nem kiegyensúlyozott, függ a külső megerősítéstől, valószínű, hogy gyereként nem kapott elég bíztatást, elismerést.
