Életmód / Család

Ne hallgass a külső nyomásra, nem ezekkel fogod elkényeztetni a gyerekedet!

Ha valahol, akkor szerintem a gyereknevelésben különösen fontos az ösztönökre, megérzésekre hallgatni, és a lehető legkevesebbet foglalkozni a kívülállók véleményével. Ez nem azt jelenti, hogy ki kellene zárni a szakirodalmat vagy a pedagógusok intelmeit (sőt), bár előbbit illetően érdemesebb a frissebb kutatási eredményekre támaszkodni. Személy szerint nem annyira a liberális, mint inkább a kapcsolódó nevelési elvek híve vagyok, amikről szerencsére egyre többet olvasni a médiában.

Bármennyire is kezdő anyuka voltam, a szülést követően minden olyan gördülékenyen és szépen ment, hogy nem is igazán volt miért aggódnom. Már majdnem hátradőltem azt gondolván, hogy „tényleg ennyi az egész?”, amikor váratlanul beütött a hasfájás. De nem az a fajta, ami esténként úgy fél óráig gyötri a gyermeket, hanem ami állandó: éjjel és nappal, amikor csak fenn volt a kislányom, sírt, keservesen küzdött a kínzó görcsökkel. Már minden lehetséges kiváltó ok szóba került: sok a tej, kevés a tej, tejérzékeny, nem eszem eléggé odafigyelően, korán jön a foga és így tovább. Amit lehetett, kipróbáltunk, de semmi sem segített igazán. Majdnem 5 kerek hónapig tartott az őrület, márpedig 5 hónap nagyon hosszú idő egy sokat síró és szenvedő csecsemő mellett.

Bőven elég ahhoz, hogy az ember sutba dobja az addig elképzelteket, és ne törődjön a külső nyomással, amik szerint a dédelgetéssel, ringatással, vagy más egyébbel el fogja kényeztetni a saját gyerekét.

Nekem ugyan nem voltak nagyratörő terveim, csupán szerettem volna a lehető legkevesebb ordítással megúszni az adott napot, mégis ez idő alatt volt lehetőségem elhatározni, hogy csak és kizárólag magamra, a megérzéseimre fogok hallgatni a gyereknevelést illetően.

Most összegyűjtöttem azokat a figyelmeztetéseket, amiket jó tanácsként kaptam ez idő alatt, és amiket – szerencsére – nem fogadtam meg.

Nem fogod elkényeztetni, ha sokat veszed kézbe

Hányszor megkaptam, hogy majd „le sem bírod rakni”, „mindig kézben akar lenni később is, ha folyton felkapkodod” és így tovább. Én viszont nem bírtam elviselni, ha sírt, és bár a legtöbbször az én kezemben is folytatta ugyanazt, amit a kiságyában, nem tudtam otthagyni sosem. Ösztönösen bennem volt az, hogy bár úgy tűnik, semmit sem segítek rajta, valójában sokat számít neki a jelenlétem. Mindig próbáltam beleképzelni magamat a helyébe: ha nekem fájna valami, sokkal jobban érezném magam egy szeretett családtagom ölelésében, akkor is, ha ezzel még nem szűnik meg a fájdalmam.

A csecsemők életében ez hatványozottan igaz, hiszen számukra minden ismeretlen, nem tudják, mi miért történik velük. Szóval, nem hagytam magára sosem, és bár őszintén minden idegszálam kikészült ebben a néhány hónapban, utólag kamatostul megérte. Nem hiszem, hogy ilyen szoros és ilyen sziklaszilárd lenne köztünk a bizalmi kapcsolat, ha akkor nem kell szinte egész álló nap a kezemben fogni őt.

Ami biztos, elkényeztetve nem lett attól, hogy sokat fogtam és hordoztam, ellenben tényleg sokat kíváncsiskodott később is a kezemben – egészen addig, amíg mászni nem kezdett.

Onnantól kezdve ugyanis mindenhol akart lenni, csak nem az ölemben.

Nem fogod elkényeztetni, ha sokat ringatod

A ringatásban is jeleskedtünk, egészen pontosan egy évig nem aludt el délutánonként máshogy a gyermekem, csak akkor, ha ringattam. A hintájában és a babakocsijában altattam egész nap és hónapokon keresztül még így is csak kétszer 20 percet tudtam kicsikarni belőle. Persze, csak addig aludt, amíg ment a feneke alatt valami, és őszintén aggódtam azért, hogy ennek tényleg lesz hátulütője.

Az én fülemben is elültették a bogarat, hogy elkényeztetem a ringatással és „majd meglátom”, hogy nem fog másként aludni, csak így. Mire komolyan kezdhettem volna aggódni, eljött az első nyaralás ideje, amikor a kislányomnak ott kellett aludni, ahol éppen voltunk – már, ha akart pihenni. Kocsiban, gumimatracon, utazóágyban, ami éppen volt.

Azt nem mondom, hogy mindig könnyen aludt el, azt pedig főleg nem, hogy ugyanolyan kipihenten ébredt, mint amikor tologattam a babakocsiban, de aludt, és ez meggyőzött arról, hogy nincs veszve minden.

Itthon aztán eljött az első alvás ideje és én – ezt a görcsölést is feladva – újra hoztam a babakocsit. Erre ő bevonult a szobájába és bekéredzkedett az ágyába. Nevetve elköszöntem tőle, biztos voltam benne, hogy ez az első nagy poénja irányomba, de az állandó ringatást igénylő kislányom azóta is önállóan, zokszó nélkül alszik délután és este egyaránt.

Olvastad már?  4 hasznos tipp okos gyereket nevelő szülőknek

Nem fogod elkényeztetni, ha igény szerint eteted

Elevenen él bennem a kép, ahogyan bújom a fórumokat és faggatok minden kisbabás ismerőst arról, hogy „mikor lett már nálatok napirend?”. Rossz volt megélni, hogy az egykori fix és kiszámítható időbeosztásomat fenekestül felrúgta egy csecsemő, aki ráadásul totálisan kiszámíthatatlanul evett. Próbáltam kicsit órához igazítani, de teljesen felesleges volt: egyszer félóránként evett, máskor négyóránként alig akart. Ha véletlenül beállt a rendszer, akkor pedig jött egy növekedési ugrás, és megint borult minden. Úgyhogy ennél a pontnál is feladtam az elveimet és az arra való törekvésemet, hogy kicsit kiszámíthatóbb legyen az életünk.

Az elfogadást illetően ebben az esetben is sokat segített, hogy beleképzeltem magamat a kislányom helyébe. Én sem mindig ugyanakkor eszek, főleg nem ugyanannyit – akkor miért szeretném ezt elvárni egy pár hónapos babától? Ehhez az elvhez azóta is tartom magam, pedig már rég túlvagyunk a hozzátápláláson is.

Az étel nem lehet kényszer, vagy éppen megvonás, mert az garantáltan nem biztosít egészséges hozzáállást a táplálkozáshoz.

És hogy elkényeztettem volna azzal, hogy akkor kapott enni, amikor kért? Semmilyen jelét nem látom.

Nem fogod elkényeztetni, ha vele alszol

Ez a szempont csak részben érint minket, de fontosnak tartottam kiemelni, mert itt is két részre szakadt a társadalom. Az emberek egyik fele úgy véli, hogy sosem fog önállóan aludni az a gyerek, aki együtt alszik a szüleivel, mások szerint minden emlős maga mellett tudja a csecsemőjét, csak az emberek akarnak ezzel a természetes ösztönnel szembemenni.

Nekünk – legalább ebben – szerencsénk volt. Az éjszakai alvások viszonylag gördülékenyek voltak az elejétől kezdve, és bár betegség, fogzás időszakában a saját kényelmem miatt megpróbáltam együtt aludni a kislányommal, egyszerűen nem ment. Ő annyira szeret egyedül aludni, hogy amikor néha kérte, hogy feküdjek mellé, akkor is pár percen belül eltolta a kezemet, vagy közölte velem, hogy most már nyugodtan mehetek. Ugyanakkor, ha azt kéri majd, hogy velem aludhasson, nem fogok neki nemet mondani. Mert ha más nem, az réges-régen bebizonyosodott számomra, hogy a gyereknevelés a világ legképlékenyebb dolga.

Minden szokás, hóbort, igény állandó változásban van, amihez nekünk, szülőknek meg kell próbálnunk alkalmazkodni.

Nem azt állítom, hogy mindig mindenben engedni kell – én sem így teszek –, de észre kell venni, hogy a legtöbb gyermeki próbálkozás mögött csak az igény kifejezése áll, a több szeretetre, cirógatásra, odafigyelésre való igény. A szeretettankjuk megtöltése pedig minden, csak nem elkényeztetés.

Képek forrása: IuliiaVerstaBO/Depositphotos.comhalfpoint/Depositphotos.com

Még nem szólt hozzá senki. Legyél te az első!

    Írj egy hozzászólást