A mókuskerékbe beszállni könnyű, hajtani nehéz, kiszállni pedig sokak számára szinte lehetetlen.
Sosem elég
Voltak financiális céljaim. Megkeresni az első milliót, tízmilliót, aztán hogy legyen százmillió a bankszámlámon, majd kétszázmillió és így tovább, sosem volt elég. Amint elértem a célt, kitűztem egy újabbat, mert sosem volt elég. Halálra dolgoztam magam és eközben ironikus módon egyre boldogtalanabb lettem.
Pedig még emlékszem hogy sírtam, amikor először tartottam a kezemben egymillió forintot készpénzben. Ugráltam örömömben és azt hittem, én vagyok a világ ura. Utána mindig ezt az érzést kergettem, de mindig egyre kisebb volt az eufória. Százmilliónál már szinte nem is éreztem semmit, csak mentálisan kipipáltam a dolgot és már a következő célra koncentráltam.
Olvass még a témában
Amikor rájöttem, hogy ennek így sosem lesz vége, elmentem pszichológushoz és a szakember segített.
Az aranyketrec
Ott ültem az újépítésű, luxus módon berendezett lakás hatalmas teraszán és néztem a lenyűgöző kilátást. Kőkeményen dolgoztam ezért, teljesen egyedül értem el mindent és ez lett volna az a pillanat, amikor elégedetten fellélegzem és kijelentem hogy megérkeztem, de képtelen voltam rá.
Húsz éve ez volt a vágyam és mire elértem, nem éreztem semmit. Az egyik barátnőm világított rá, hogy miért csodálkozom azon, hogy negyvenévesen már nem ugyanaz a célom, mint ami húszévesen volt és rájöttem, hogy igaza van: teljesen másra vágytam. Most egy kis faházban élek az erdőben. Nincs benne semmi luxus, itt mégis boldog vagyok.
Állj már le!
Tizenéves koromtól keccsöltem és mindenkinek azt mondogattam, hogy ugyan beáldozom a húszas éveimet, de majd harmincévesen nyugdíjba megyek. Aztán elmúltam 45 és bőven elértem minden anyagi célkitűzésem, de még mindig hajtottam, mint a güzü.
Az ébresztő egy pánikroham formájában érkezett. Nem kaptam levegőt és olyan heves szívdobogásom lett, hogy a helyettesem azt hitte, szívrohamom van és kihívta a mentőket. A kórházban azt mondta az orvos, hogy az én döntésem, de ha nem állok le, kicsinálom magam. Hallgattam a testemre és behúztam a féket.
Először nem tudtam mit kezdeni magammal, olyan céltalannak tűnt így minden. Végül az önkénteskedésben találtam meg az utam és azóta mindenkinek hirdetem, hogy az ember tényleg akkor válik a legjobb önmagává, amikor másokat szolgál.
Nekem – akinek egykor a siker egyet jelentett a milliókkal, drága kosztümökkel és puccos irodával – most az a legjutalmazóbb, amikor egy kezdeményezés keretében szemetet szedek másokkal az erdőben, vagy egy jótékonysági estre dekorálok a létra tetején.
A terápia
Terapeutaként számos cégvezetővel dolgozom. Olyan emberekkel, akik hatalmas vállalatok élén állnak és az életük a munkájuk. Annyi pénzük van, hogy az unokáiknak sem lesznek anyagi gondjaik, mégsem elégedettek, mégsem boldogok.
Ilyenkor megkérdezem tőlük mi a céljuk, mi az, amiért hajtanak. Legtöbbször az a baj, hogy a hatalmat és a pénzt nem tudják személyes elégedettséggé alakítani és ezáltal egy végtelen maratonversenybe zárják saját magukat.
A nyomás
Egy nagy ügyvédi irodában dolgoztam, ahol iszonyú kompetitív volt a környezet, de engem pont ez éltetett. Mindent a munkának vetettem alá és elhanyagoltam a barátaimat, a hobbimat, a párkapcsolatomat és a családomat.
Nőként pláne meg akartam mutatni, hogy mit tudok és az hajtott, hogy egyre feljebb másszak a ranglétrán, lehagyva a férfi kollégákat. Aztán egy nap arra keltem, hogy a születésnapom van és alig köszöntött fel valaki.
A barátom fél éve lelépett, a családom és a barátaim pedig már megszokták, hogy mindig egy újabb ügyön dolgozom és úgysem lesz időm elmenni a buliba. Ez volt az a pillanat, amikor rájöttem, hogy nem jó úton járok és elmegy mellettem az élet.
Kiléptem – ami mindenkit sokkolt – vettem egy rozoga házat Szicíliában és most itt élek. Youtube videók segítségével próbálom felújítani és sokat bénázom, de nagyon élvezem. A dizájner ruhákat munkásoverállra cseréltem, a zöldséges néni már mosolyogva adja a szokásos gyümölcsöket, nagyokat sétálok a tengerparton és minden hónapban meglátogat egy rokon vagy barát. Ma már elborzadva gondolok a lélekölő, taposós ügyvéd-éveimre.