Véleménycikk: Schuszter Borka
Borítókép: HBO
Sokakhoz hasonlóan én is nagyon izgatottan vártam az Euphoria új évadát. A második évadot is szerettem, de az első volt az, ami teljesen magába szippantott. Az a fajta sötét humor, az a nyomasztó, mégis furcsán gyengéd érzékenység, amivel a sorozat a fiatalok világához nyúlt, azt hiszem, egészen kivételes volt. Minden jelenetnek súlya volt, minden apró rezdülés mögött ott lapult valami kimondatlan.
És persze sejtettem, hogy ezt a bizonyos zeitgeist-érzést nem lesz könnyű újra megugrani, úgyhogy volt bennem némi óvatos bizonytalanság. De azt nem gondoltam volna, hogy a harmadik évad még ehhez képest is ennyire csalódást kelt majd. Olvass még a témában
Öncélú megbotránkoztatás
Az első, ami feltűnt, az az irányvesztettség. Mintha a sorozat már nem tudná, mit akar mondani. Az eddigi finom egyensúly a provokáció és az érzékenység között teljesen felborult. Ami korábban zsigeri volt és őszinte, az most sokszor csak öncélú. Mintha minden jelenet azt kérdezné: „meddig lehet elmenni?”, nem pedig azt, hogy „mit akarunk ezzel mondani?”. A megbotránkoztatás itt már nem eszköz, hanem cél, és ha a gyomrot forgató képek mögött nincs valami, amiért azt éreztem, megérte ezt látni, sokkal nehezebb lenyelni a történteket.
Főleg, ha „történtek” nem is nagyon vannak, merthogy cselekménye az eddig nincs az Euphoria harmadik évadának. Nincsenek ívek, nincsenek következmények, nincsenek valódi fordulópontok. Csak jelenetek vannak egymás után fűzve, amelyek néha látványosak, néha sokkolók, de ritkán fontosak.
Nincs karakterfejlődés
Persze nincs is, akivel történhetne valami: a karakterek sem fejlődtek. Évek teltek el, mégis mindenki pontosan ott tart, ahol a gimiben megismertük. Nate továbbra is keményebbnek akar látszani, mint amilyen. Cassie még mindig a felszínen lebeg, kétségbeesetten keresve valami visszaigazolást. Rue ugyanabban az önpusztító spirálban forog, csak már kevesebb új réteggel. Ezek nem karakterek, hanem vázlatok. Nagy ecsetvonásokkal felhúzott figurák, akik mintha képtelenek lennének kilépni a saját sablonjaikból.
Jules karaktere különösen fájó pont. Ami eddig benne a legizgalmasabb volt – a törékenység és az erő különös keveréke –, az mostanra mintha teljesen eltűnt volna, és a sorozat egyik legizgalmasabb szereplője egy egyszerű sztereotípiává halványult.
Felejthető epizódok
Míg az első évad után gyakran napokig nem tudtam szabadulni egy-egy epizódtól, visszatértek jelenetek, mondatok, érzések, volt min gondolkodni, addig az új évad eddigi epizódjai után legfeljebb csak újra és újra elkap egy diszkrét hányinger, ha a sorozatra gondolok, mert például bevillan Fay „balesete” a kutyával. Azt pedig, hogy a felnőttfilmes szerepeiből kitört, és egyébként nyilvánvalóan tehetséges Chloe Cherry-t mostanra teljesen leplezetlenül csak egy pornószínésznőként használják, ráadásul mindenféle fantázia nélkül, végképp elkeserít.
Ha van bármi, amin az Euphoria új évada elgondolkodtatott, akkor az az, hogy mit is jelent valójában a tehetség? Mert az első évad alapján számomra nem volt kérdés, hogy Sam Levinson tehetséges. Sőt, kivételes tehetség. De ha csak ezt az új évadot nézném, könnyen mondanám, hogy egy wannabe kókler, aki túl sok szabadságot kapott, és nem tud vele mit kezdeni.
A valóság valószínűleg valahol a kettő között van. A tehetség nem egy állandó, stabil minőség, a teljesítmény pedig hullámzik. Néha kiemelkedő, néha teljesen félremegy. Van, hogy ugyanaz az ember alkotja meg korának egyik legmeghatározóbb sorozatát, és a legfelejthetőbbet is – és néha egy ugyanaz a sorozat, csak két évadnyi különbséggel.