A legelső, amit szeretnék, az a szemem körüli terület felfrissítése. Mindig is táskásak voltak a szemeim, már egészen gyerekkoromban is, akárcsak az anyámnak meg az ő anyjának is. Valószínűleg ez valami genetikai dolog nálunk.
Az utóbbi években viszont észrevettem, hogy a táskák egyre nagyobbak, sötétebbek és karikásabbak, ettől pedig folyton fáradtnak tűnik a tekintetem. Ez az a fajta változás, ami ugyan nem fáj, nem zavar másokat, de engem igenis befolyásol.
Nem szeretem, hogy egy elgyötört, kimerült tekintet néz vissza rám a tükörből akkor is, amikor én azt érzem, kicsattanok az energiától.
A másik ilyen terület az ajkam: ha elkezd veszíteni a teltségéből vagy a hidratáltságából, szeretnék egy kevés hialuront beadatni. Nem feltűnőt, nem túlzót, csak annyit, hogy visszakapjam azt az állapotot, amit természetesnek érzek magamon. Sok időbe telt, míg elfogadtam a telt ajkaimat, amik miatt általános iskolában még csúfoltak, felnőttként azonban a szexepilem részeként tekintettem rájuk. Mostanra úgy megszerettem őket, hogy nem akarom elengedni, hiszen az identitásom részévé vált, hogy a megszokottnál vastagabb, húsosabb ajkaim vannak. Olvass még a témában
Tudom, hogy a plasztikához való viszony nagyon megosztó. És igen, sokáig én is kicsit elszörnyedtem, ha egyáltalán csak eszembe jutott a lehetőség erre. Miért van bennem vágy arra, hogy változtassak? Nem azt kéne üzenni a világnak, hogy minden ráncommal együtt szeretem magam, és nem érdekel, ki mit gondol?
Aztán rájöttem: tényleg nem érdekel, ki mit gondol. A valódi kérdés az, én hogyan érzem magam a testemben.
Nem, az egyáltalán nem jó, ha valaki a társadalmi elvárások miatt dönt a beavatkozás mellett – de az sem, ha csak azért mond le róla, mert egy újabb trend éppen a természetességet emeli piedesztálra. Mindkét véglet külső nyomásból születik, és egyik sem őszinte.
Nem akarom visszatekerni az időt, és nem is akarom megállítani az arcom változást. Sőt, szerintem az öregedés szép dolog – ahogyan kíváncsian várom, hogy lássam, hogyan változik majd a szerelmem arca az évek során, amiket egymás mellett élünk, ugyanolyan szeretettel és kíváncsisággal fordulok a változás felé, amit majd a saját arcomon látok. De szeretnék valamennyi kontrollt gyakorolni a folyamat fölött. Nem akarom megállítani az időt, de finoman irányítani igenis szeretném. Ez nem más, mint önmagam gondozása – ahogy a bőrápolás, a mozgás vagy az egészséges táplálkozás is az.
Arról nem is beszélve, hogy ma már egészen mást jelent negyvennek lenni, mint harminc évvel ezelőtt. A hatvan nem az, ami régen volt, és a hetven is aktív, lendületes kor lehet. Én is így szeretnék öregedni: nem mereven kapaszkodva a fiatalságba, de nem is teljesen hátralépve abból a testből, amiben élek. Ha például a hetvenes éveimben még dolgozni, utazni, társasági életet élni akarok, miért ne tehetném meg, hogy ennek megfelelően nézzek ki? Az én döntésem, az én arcom.
És végső soron, ez az egész erről szól: önazonosságról. Arról, hogy tükörbe nézve ne egy idegent lássak, hanem magamat – azt a nőt, aki jól érzi magát a saját bőrében. Ha ehhez az kell, hogy néhány kisebb beavatkozással kisimítsam az idő nyomait, akkor ezt fogom tenni. És ha én ettől boldog(abb) leszek, akkor senki más érvei vagy ítélete miatt nem mondok le erről.
